"Nyitottnak kell lenni" - Interjú Turi Katalinnal, iskolánk leköszönő főigazgatójával
 |
| Kép: PTE |
Turi Katalin főigazgató asszony 2016 óta vezette a Pécsi Gyakorló Általános Iskolát és Gimnáziumot, azaz az intézményrendszert, ahova gimnáziumunk is tartozik. A főigazgató asszony a tavalyi évzárón jelentette be nyugdíjba vonulását, ennek alkalmából a nyár folyamán a Babitsma iskolaújság interjút készített vele, melyben többek között beszélt gyerekkoráról, általános, középiskolai és egyetemi éveiről, a Babitsban eltöltött idejéről és a közoktatás múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Turi Katalin 2026-ban a minisztériumtól átvehette az Eötvös József-díjat, az egyetem részéről pedig Aranykatedra-díjban részesült.
László Patrik (11.F) interjúja.
*
László Patrik: Arra kérném, hogy meséljen a gyerekkoráról, mik azok az ősélmények, amelyek önt a tanári pálya felé fordították és melyek azok a pontok, amikre azt mondaná, hogy befolyásolták azt, hogy Önből ilyen tanár és vezető lett?
Turi Katalin: Tipikusan az a kisgyerek voltam, aki, amikor bekerült az óvodába már óvónéni volt, már otthon is így játszottam a babákkal. Amikor általános iskolába kerültem, akkor a nagymamám és a barátnői töltötték be a tanítványok szerepét, tehát ahogy haladtunk előre, egyre biztosabb voltam benne, hogy tanár akarok lenni.
Talán egyszer volt egy olyan röpke pillanat, amikor a televíziózás fénykorában a tévébemondói munka felé is kacsintgattam, rettenetesen tetszett ez a foglalkozás is, ami valószínűleg a szavalóversenyektől indult, de erről az akkori tanítóm gyorsan lebeszélt. Így a tanárság maradt mindvégig, és engem erről lehetetlen volt lebeszélni, hiába próbáltak a gimnáziumban olyan osztálytársak (akiknek a szülei tanárok és igazgatók voltak) eltántorítani ettől, én nagyon eltökélt voltam.
Ebben a mai fiatalság már biztosan tudatosabb, viszont mi a hetvenes évek közepén nem úgy gondoltunk, hogy olyan pályát válasszunk, ahol majd dől nekünk a lé, hanem olyat, amit szeretni fogunk.
Nagyon hamar már a tanítási gyakorlaton kiderült, hogy középiskolás korosztályt szeretnék tanítani. Csornán érettségiztem az ottani gimnáziumban orosz tagozaton, és egyértelmű volt, hogy oroszra és valamilyen ezzel társított szakra megyek, ez lett később a történelem. Pontosan emiatt derült ki a tanítási gyakorlaton, hogy bár nagyon aranyosak az általános iskolás gyerekek, történelmet a középiskolai korosztálynak lehet jobban tanítani, ezért én velük szeretnék foglalkozni.
Azt, hogy tanár lettem, a mai napig, egyetlen pillanat erejéig sem bántam meg. Még akkor sem, amikor igazgató lettem.
Azért azt nem lehet elvitatni, hogy ha az ember egy oktatási intézmény igazgatója, akkor nagyszerű érzés, hogy olyat tud tenni, ami nemcsak őt, hanem a kollégáit és a diákjait is segíti. Az igazgatói pozícióban, csakúgy, mint a tanári beosztásban alkotónak láttam magam. Ez a pálya mindig megújítja magát, és ebben ez a gyönyörűség. Lehetett ezt alulfizetni, lehetett alacsony erkölcsi megbecsülés, de az tartja az embereket a pályán, hogy örökké megújul, és ez maga az önmegvalósítás lehetősége, ami egy átlagembernek nem biztos hogy megadatik.
LP: A tanári szakma társadalmi megbecsültsége az elmúlt évtizedekben elég hullámzó volt. Ez Önt hogy érintette? Intézményvezetőként milyen érzés volt azt látni, hogy kormányzatok és bizonyos társadalmi csoportok ennyire rosszul állnak hozzá a tanártársadalomhoz?
TK: Ha valami sokáig fennáll, akkor az már fel sem tűnik. Sajnos nem az elmúlt években kezdődtek a problémák, hanem gyakorlatilag amióta elkezdtem a pályát. 1983 óra mindig azzal szembesültem, hogy a társadalomnak mindig van valamilyen képe a szakmáról, mindenki ért hozzá, tehát a társadalmi elfogadottság sosem volt a helyén.
Mondok egy példát. 1948-ban a Rákosi-korszak kezdetén azt mondták, hogy a tanári bér az utolsó békeév béreinek 30%-a legyen. Valahogy a tanárságot és főleg a néptanítóságot sem az erkölcsi, sem az anyagi megbecsülés nem övezte. Ekkoriban párthatározatok mondták meg, hogy mi történik az iskolákban.
1990-ben aztán azt mondták, hogy az önkormányzatok átvehetik és fenntarthatják az iskolákat, és el lehet képzelni, milyen rendszer volt az, amikor se tapasztalat, se motiváció, se pénz, se valódi jogszabályok nem voltak, amik körülhatárolták volna, hogy kell egy iskolát vezetni. Itt jól láthatóvá vált, hogy a fennálló hatalom nem tud mit kezdeni az oktatással.
Tehát ebbe nőttem már bele vezetőként is, és ekkor azt éreztem, hogy mást gondolnak azok, akik a döntéseket hozzák, és azok, akik ténylegesen végzik az oktatási és nevelési munkát.
Mindig úgy volt ez az oktatás, hogyha volt egy kurzus – és ilyen van most is – ami nagyon eltökélt volt, akkor megkérdezte a közvéleményt, ami nyilván nagyon fontos, de annak ellen kell állni, hogy mindenkinek megfeleljenek, mert azt nem lehet. Ebben kell mindenképp a mai oktatáspolitikában is mértéket szabni, mert borzasztó fontos, hogy sok véleményt kell becsatornázni, de meg kell szabni a határt. Az elmúlt 16 évben történelmi hiba volt, hogy nem úgy szólították meg a társadalmat, ahogy annak értelme lett volna.
LP: Arra lennék kíváncsi, hogy mi ösztönözte arra, hogy ennyire elhivatottan menjen a tanári pálya felé? Volt egy esetleg egy tanára vagy egy olyan tapasztalata, ami ennyire mély nyomot hagyott Önben?
TK: Kiemelendő számomra az elsős tanítóm, a mai napig hálás vagyok azért, hogy nála tanulhattam. Ő nemcsak jó tanító volt, hanem egy mérhetetlenül művelt, intelligens úrinő is. Nem csak a szavaival tanított, hanem azzal is, ahogyan öltözködött, ahogyan viselkedett, amilyen tartása volt. Akit még kiemelnék, az a középiskolai történelemtanárom, aki egy rettenetesen szigorú ember volt, de engem valamiért kedvelt. Nem foglalkozott adminisztratív dolgokkal, nem is íratott velünk vázlatot, minden ott volt a fejében. Úgy tanított, hogy járkált fel-alá, és a történelmet folyamatként tanította, akkor hagyta abba, amikor lezárul egy logikai rész, nem akkor, amikor a leckének vége volt. Úgy jött be órára, hogy lecsapta az asztalra a naplót, krétapor szállt mindenfelé, egyből rám nézett, és azt mondta: Turi, végszó! Nekem tehát mindig képben kellett lennem, mert ha egyszer nem jó végszót mondok neki, akkor abból halálos baj lesz. Ő azt tanította meg nekem azt, hogy a nagy folyamatokat hogy kell megtanítani, hogy hogy ne vesszek el a részletekben. Ezt a tanárképzőn a kiváló tanárokkal tökélyre fejlesztettük, de kellett ez az alap.
LP: Ön a pályáját a Kodály Kollégiumban kezdte, majd átkerült a Nevelési Központba, ahol már vezetői beosztásban dolgozott, majd átkerült a Babitsba. Itt milyen tapasztalatokat szerzett és hogy élte meg a váltásokat?
TK: Kollégiumi nevelőtanárként kezdtem, és ez fantasztikus volt. Zseniális kollégáim voltak, és itt láttam meg, hogy milyen tanár akarok és milyen nem akarok lenni. Ami még ennél is fontosabb, hogy a tanárságnak a nevelő oldalát is megtapasztaltam.
Egy rövid történet ehhez: mindig is próbáltam közvetlen, az emberekhez forduló pedagógus és ember lenni. A csoportom szeretett későn felkelni, és én nem az a típus voltam, aki ébresztőkor bement és hirtelen fölkapcsolta a lámpát, hanem szépen, lágy hangon ébresztettem. A kollégák mindig mondták, hogy a Kati csoportja így és úgy, rossz érzés volt ezt hallgatni. Erre megpróbáltam, milyen lenne szigorúbbnak lenni, és azt mondtam a lányaimnak, hogy most nem lehet kimenőt kapni. Leküldték az egyik jó tanuló kislányt, hogy beszélgessen velem. Kérdeztem tőle, hogy nincs neked más dolgod, mint velem beszélgetni? Azt mondta, hogy az az igazság, Kati néni, hogy a többiek leküldtek, hogy derítsem ki, milyen hangulatban van, mert ha megint olyan rosszban, mint tegnap, akkor nem kérünk kimenőt. Ez a visszajelzés, amit kaptam a csoportomtól, nagyon fontos volt, mert megláttam, hogy a szándékos szigorúság nem vezet eredményhez.
Eztán kerültem a Nevelési Központba, és itt ki próbáltam mindent, amit egy történelemtanár ki szeretne próbálni az élete során. A diákok is nagyon lelkesek voltak akár az órákról, akár a versenyfelkészülésről volt szó.
A Nevelési Központ az a fajta intézmény volt, amit úgy akartak létrehozni, hogy az óvodától, az általános és középiskolán át végigkísérje a diák életét, ehhez jöttek hozzá mindenféle kiszolgáló intézmények, uszoda, művelődési ház, egyebek. Ez egy nagyon jó szerveződés volt.
Nagyon nem értettem egyet azzal, hogy ezt az intézményt szétszedték. Ezt a 2011-es köznevelési törvény tette lehetővé, mert a bölcsőde fenntartója a város lett, a sportlétesítmények mindenféle zrt-khez kerültek, az általános iskola a tankerületé lett, szétbombázták az egészet. 2016-ig reménykedtem benne, hogy ebből lehet valami jót kihozni, de abban az évben megelégeltem, és ekkor jött a Babitsos főigazgatói felkérés.
A Babits és ez az egész PTE-s iskolarendszer pedig nem így lett az elejétől kezdve létrehozva, hanem ezt ilyenné kellett összerakni, miközben arra kellett figyelni, hogy a különböző iskolák megőrizzék az önálló identitásukat, amikről ismertek lettek.
LP: Fontos és meghatározó szereplője volt a Babitsnak és az ittléte alatt nagyon sok minden történt. Ki tudna emelni egy olyan történetet, ami meghatározta, hogy tekint erre a gimnáziumra?
TK: 2017 elején éreztem meg, hogy nagyon jó helyen vagyok, ekkor történt az a rendkívül tragikus veronai buszbaleset. Ez egy hétvégén történt, és végig azon gondolkodtam, hogy mit élhet át egy gimnázium, amikor egy ilyen tragédia megtörténik, és hogy lehetne egy szép gesztussal jelezni az együttérzésünket.
Az akkori diákönkormányzat elnöke ekkor felhívott, és azt mondta, hogy igazgatónő, úgy gondoltuk, hogy kitennénk egy gyertyát és csinálnánk egy kis megemlékezést, és akkor arra gondoltam, hogy igen, ez a Babits. Tehát, amikor én még csak éppen azon gondolkodom, hogy mi lehet ennek a módja, a diákok már kész tervekkel állnak elém, hogy kimutassák az együttérzésüket.
LP: Mint főigazgató és az oktatás területén többszörösen kitüntetett szakember, hogy látja az oktatást, mit vár a jövőtől, most, hogy úgy látszik, az oktatásügy ismét kiemelt lesz? Mik azok a problémák, amelyeket mielőbb meg kell oldani?
 |
| Kép: PTE-Babits Facebook |
TK: Alapvetően optimista ember vagyok. Ha mi azt gondoljuk, hogy nyitott gondolkodású embereket kell nevelnünk, ami ebben a felgyorsult világban elengedhetetlen, akkor az oktatásnak is ilyennek kell lennie. Nemcsak nyitottnak kell lenni, hanem annak is kell látszani, nekem ezek a lépések borzasztó fontosak, és ha ez megvalósul, akkor a siker bizonyosan nem fog elmaradni.
Most akkora a felbuzdulás és a bizalom, hogy el kell mondani a pedagógusoknak és a szülőknek is, hogy a siker felé vezető úton biztosan lesznek nehézségek. Sok olyan intézkedést kell meghozni, aminek nem mindenki fog örülni, mert ha nem most, amikor mikor. Ha ez sikerül, akkor végre letérhetünk arról a göröngyös oktatáspolitikai útról, amit az előzőekben már vázoltam.
LP: Most, hogy nyugdíjba vonul, hogyan tovább, milyen tervei vannak?
TK: Az egyetemen még vannak szakvizsgás képzések, ahol úgy érzem, van mit tanítanom, aztán amikor azt látom, hogy kiestem az iskolai mindennapokból, felhagyok majd azzal is. Ezen kívül a Magyar Tehetséggondozó Társaság elnöki tisztségét vállaltam el, az ottani feladatokat fogom ellátni.
Fizikai törvényszerűség, hogyha egy térből kiszívjuk a levegőt, akkor az a tér kitöltődik mással.
Most úgy látom, hogy egyre jönnek azok a feladatok a családban és a munkában is, amik kitöltik azt az űrt, amit az iskola hagy maga után.
*
Turi Katalint a 2026/2027. tanév évnyitó rendezvényén, a PTE Mentor Fórumán búcsúztatták.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése