Ti küldtétek #13 - Kosztolányi Dezső Boldogság című novellájának elemzése

Kosztolányi Dezső a XX. századi magyar irodalom kiemelkedő írója, költője, műfordítója és újságírója. A Nyugat első nemzedékéhez tartozó művész (akinek alkotásait impresszionista, expresszionista, szimbolista és szecessziós jegyek jellemzik) elsősorban lírai és prózai műveket alkotott. Az epika műnemén belül fontos volt novellaszerző munkássága, melynek egyik legjelentősebb kötete az 1933-ban kiadott, Esti Kornél. Ennek 18 fejezete címszereplőjének történeteiről szól, ezek közül most a Boldogság című novellát elemzem. Esszémben kitérek a cím és tartalom kapcsolatára, az idő és térbeli aspektusokra, a cselekményszerkezetre, szereplőkre, a kompozícióra, a narrátorra, a műfaji konvenciókra, illetve a mű mondanivalójára.

A mű címe és tartalma bár szorosan kapcsolódnak egymáshoz, az olvasóban mégis ellentétes hatást keltenek. Mivel a cím (Boldogság) témamegjelölő, a befogadó első benyomása, elvárása valamilyen katartikus, eufórikus történet. Ezzel éles kontrasztban mégis azt tapasztaljuk, hogy a cselekmény szignifikáns részét a főszereplő gazdagon kifejtett szenvedései teszik ki. A mű végkifejlete ugyan magyarázatot ad a címre, ám az utolsó bekezdésben megjelenő boldogság a szenvedés hiányaként kerül definiálásra, azaz egyértelműen ellentétes az előzetesen elvártakkal.

A mű nem ölel fel többet 1-2 napnál, legfontosabb helyszíne az utolsó. A történet egy beszélgetéssel kezdődik, ahol a főszereplő, Esti Kornél társalgást folytat a boldogság fogalmáról. Hogy meghatározza azt, Kornél elmeséli élete legboldogabb történetét a múltból, ami az otthonában, egy lázasan áthánykolódott éjszakán kezdődik. A mű innen a visszatekintés végéig lineáris cselekményvezetéssel halad tovább. A beszélő beszámol a szenvedéssel teli vonatútról, ami körülbelül egy napig tart, végül elérünk a német városkáig, ahol a főhős megszáll, és átéli az általa valódinak tulajdonított boldogságot, ezért ez utóbbit tekinthetjük a mű leghangsúlyosabb és végső állomásának. Végül visszaugrunk a jelenbe, ahol Esti Kornél levonja a történet filozófiai konklúzióját barátjának.

A történet cselekményszerkezeti elemeit helyszínek, illetve idősíkok alapján tudjuk tagolni a következőképpen: amennyiben a mű narrált, felvezető részét és az elbeszélést egységes egészként tekintjük, abban az esetben Esti Kornél jelenbenbeli megszólalásait az első bekezdésben (azaz a téma megalapozását) aposztrofálhatjuk alaphelyzetként. A következő helyszín a háza, hálószobája, ahol a múltba való visszatekintés megkezdődik, így ez tekinthető a bonyodalom színhelyének, itt szembesülünk a betegség és az utazás kényszerének tényével. A vonatút ad teret a kibontakozásnak, itt kerül sor az utazásra és a folytatódó kínlódásra, ám már érezhető a végkifejlet közeledte. A tetőpontot a német kisvárosban tapasztalhatjuk meg, itt ér véget a szenvedés, amit aztán felszabadult öröm vált fel. Végül a megoldásban visszatérünk a kiindulási pontra és helyszínre, ahol a főszereplő levonja a konzekvenciát a történetből, és megteszi megállapításait a boldogság mibenlétéről.

A mű egyetlen szereplő, Esti Kornél és lelki világa körül forog, más karakterek csak pillanatnyi kiegészítői az eseményeknek. A történet javarészt visszatekintés a múltba, elején és végén elvont filozofálással. Dialógusok nem fedezhetők fel benne, továbbá az első mondatot leszámítva kizárólag a főszereplő szólal meg. Az egyéb, történetben megjelenő személyek inkább a helyszínt gazdagító, cselekményben való elmélyedést segítő "hangulatelemek", Esti Kornél figyelmét rövid ideig lekötik, esetleg egy-egy mellékes gondolatot váltanak ki belőle, mivel számára az utazás az élet, képekben, leegyszerűsítve, tartalmától megfosztva, ahogy az a második bekezdésben olvasható. Erre példa a német iskolás gyerekek rajztömbjeikkel, a gonosz arcú ellenőr vagy a parasztfiúcska a kannával, akik inkább érdekes, színes részletként adnak hozzá a mű értékéhez, mintsem tényleges szereplőként. A főszereplő belső világa számára lehetnek jelentősek, ám a cselekményt nem mozdítják előre.

Kompozícióját tekintve a műben számos, helyenként hosszan kifejtett, érzékletes kép található. A legkiemelkedőbb ezek közül az első bekezdésben részletesen taglalt általános boldogság-elképzelés a kastély, család és dicsőség illúziójával, ami majdnem a teljes első szakaszt kiteszi. A múltbéli visszatekintés tartalmaz megszemélyesítéseket: „A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám”; valamint hasonlatokat: „mint valami meglepetés vagy ajándék az égből”, „mintha az egész szerelvényt elátkozták volna”. Ezen felül egy másik értelmezés szerint az egész utazás tekinthető az élet metaforájának, miután a havas tájba való megérkezést egy esetleges mennybeli léttel tudjuk párhuzamba hozni, a vonatról való leszállás jelentheti a halált, az átlépést a túlvilágba. Ezt a teóriát a főhős betegségére alapozhatjuk, illetve a következő kijelentésére: "balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza". Az évszaktoposzok is hasonló jelentéssel bírhatnak; a novella ősszel játszódik, ami általában az elmúlás jelképe, melyet a meglepetésszerűen leeső hó, azaz a tél eljövetele, a halál pillanata követ. Az utolsó bekezdésben levont végkonklúzió miatt az egész történet példázattá válik; a szenvedés és boldogság kapcsolatának bemutató eszközévé.

A történet narrátora maga a főszereplő, aki társalgópartnerének mesél el egy kötetlenül egy részletet a múltjából. Bár a mű első sorát a beszélgetőtárs narrálja, a főhős idézésével („figyelmeztetett Esti Kornél”) egyértelművé válik, hogy minden további eszmefuttatás, gondolat és leírás a főszereplőtől származik, aki alapvetően múltbéli eseményeket mond el egyes szám első személyben, közvetlenül, baráti hangnemben. Narrátori szerepe ellenére sem tud mindent, ami azzal magyarázható, hogy az elbeszéltek saját életéből származnak, így csak saját perspektíváját ismeri, nem mindent tudó, magasabb rendű külső szemlélő. A narrátor a történetleírás előtt és után általánosan elmélkedik a címben foglalt fogalomról, elbeszéléstechnikája végig monologikus marad, néhány költői kérdést fogalmaz meg, illetve megszólításokkal él, mint: „Nézd…”, „Hát elmesélem, ha akarod”.

Kosztolányi Boldogsága ugyan novella, ennek ellenére hordozza más műfajok jellemző vonásait, ilyenek a példázat vagy az esszé. Utóbbinál megemlíthetjük a részletgazdag, realista jelleget, a rövid terjedelmet, az írói véleményt tükröző tartalmat, illetve hogy a monologikus narrációt, ami viszont kinyitja a párbeszéd és a gondokodás lehetőségét is. Példázatszerű jegy, hogy érdekes, tanulságos történetet mond el, amelyen keresztül egy filozófiai megállapításra világít rá. Realistának, esetleg naturalistának azért tekinthetjük az elbeszélésmódot, mivel igen részletgazdag, a történet szempontjából jelentéktelen elemeket is pontosan rögzít.

A mű igen mély filozófiai kérdésre keresi a választ, a boldogság és szenvedés kapcsolatát fejtegeti, előbbit definiálni igyekszik. Személyes olvasatomban azt próbálja kifejezésre juttatni az író, hogy a boldogság nem az előre tervezett vagy nagyszabású dolgokban rejlik, inkább a meglepő, váratlan, kisebb gyönyörökben és élvezetekben. A cselekmény előrehaladtával burkoltan, végül az utolsó mondatban nyíltan is összeköti a címben szereplő fogalmat a szenvedéssel. A főszereplő megfogalmazza a történtek konklúzióját, miszerint a boldogság a kínlódástól elválaszthatatlan, annak megléte okán létezhet csak, sőt, átmeneti állapot, ami hirtelen jön és múlik el, tehát nem más, mint a szenvedés hiánya. A történet és a középpontjában álló utazás élménye egy lázas, nyűggel telt, vég nélküli szenvedésnek ígérkezik, mégis egy élet legnagyobb boldogsága válik belőle.

Összességében megállapíthatjuk, hogy Kosztolányi novellája igen sajátos és rendhagyó. A lényege nem a történetben, hanem filozófiai mondanivalójában és minőségében rejlik, célja így inkább az elgondolkodtatás. Kosztolányi ebben és a kötet egyéb műveiben Esti Kornél karakterén és történetein keresztül fejezi ki gondolatait az élet legalapvetőbb dolgairól és olyan általános érzésekről, mint a boldogság vagy a kín. A Boldogság című novellának is Esti az egyetlen fontos szereplőke, a műfajnak megfelelően a cselekmény pedig rövid időt ölel fel és kevés helyszínt mozgósít. Kompozíciója összetett, a XX. század elején népszerű stílusirányzatokra jellemzően többféleképp értelmezhető, nehezen felfejthető metaforák és egyéb képek is találhatók benne. A legfontosabb kompozíciós elem azonban a címben jelölt fogalom és a tartalom ellenéte.

Írta: Lovász Bence 11.c

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az élet egy csoda, egy csoda! - Interjú Németh Daniella "Danóval"

DÖK-nap a Babitsban

A tudás évszázadokon átívelő érték - Pedagógusnap 2021