BabitsMa

kép: Bing Image Creator TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... Vajon ha tudtam volna, hogy az a buli fogja elhozni hozzám a halált, ugyanúgy belementem volna? Talán. Akkor is szinte már függővé váltam volna a puszta látványától? Nagy valószínűséggel. Megengedtem volna magamnak azt a kényt, hogy ránézek? Persze, hisz, ha nem tehettem úgy éreztem, hogy haldoklom. Azt azonban többször is megfontoltam volna, hogy bevallom-e neki. Beavatom-e legmélyebb érzelmeimbe. Életem ballépését követtem el, amikor kitártam neki szívem legféltettebb titkát. Az első adandó alkalommal meg kellett volna szakítanom vele a kapcsolatot. Legbelül ezt már akkor is éreztem. Tudtam, hogy nem lesz jó vége a dolgoknak, figyelmeztettek. Mégis.... inkább hallgattam csapongó érzelmeimre, mint a már sokszor hasznomra lévő megérzéseimre. TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... TIK...TAK... Dideregve fontam magam köré a karjaimat. Az ujjhegyeim már vörösek voltak a hosszan tartó fagy

Kép forrása: ujvarosonline.hu  Polcz Alaine magyar pszichológus, a Magyar Hospice Mozgalom alapítója ( Mészöly Miklós író felesége) Kolozsváron született, írásainak alapélménye a második világháború. Az Asszony a fronton című könyvében arról ír, milyen volt nőként megélni a háború okozta borzalmakat, amik korántsem értek véget a harc befejeztével. A könyv által feldolgozott témát rendkívül fontosnak tartom, így esett erre a könyvre a választásom. A kötet témája a háborús erőszak megélése, annak következményei, vagyis a testi-lelki sérülések feldolgozása, átélése, és a poszttraumás stressz a háború utáni időszakban. Az elbeszélés során végig az írónő-narrátor nézőpontja érvényesül, aki brutálisan, érzékletesen és részletekbe menően írja meg az élményeit. A kötet szerkezetét tekintve nagyjából (kisebb megszakításokkal) lineáris időrendben halad. Az írónő a történetébe belefűz egy-egy korábbi vagy későbbi emléket, amit a történet szempontjából kiegészítésképpen fontosnak tart megemlít

kép: shutterstock Napról napra várom a pillanatot, ám borzasztóan rettegek, hogy eljön, mikor befejezem a színdarabot, és a hazugságra mindenki rájön. Ugyanis mutatom, hogy nem érdekel, belül teljesen felemészt az érzés. Örökre haragban leszek énemmel hogyha nem hibátlan a teljesítmény. Oly boldoggá tesz a tökéletesség: ellenállhatatlan, pompás, s fojtogat, talán csak erről szól az életem már. Mily elviselhetetlen a tétlenség, eredmények határozzák sorsomat, de elégedettség sosem talál rám. Albert Luca 10.A