"Legyen bennetek tudatos kíváncsiság" (Hős Patrícia interjúja Fahidi Évával)

Kép forrása: Fahidi Éva Facebook oldala 
2021. január 25-én Fahidi Évával, a holokauszt túlélővel, írónővel és színésznővel készítettem interjút a járványhelyzetre tekintettel a Skype-on. Fahidi Évához köthetők többek között
A Dolgok Lelke és A szerelem alanya és tárgya című könyvek, valamint a Tünet Együttessel közösen készített Sóvirág című színházi előadás, amit a Vígszínházban mutattak be. Rengeteget mesélt életéről, tapasztalatairól, a holokausztban elszenvedett élményeiről, illetve üzent is a nekünk, fiataloknak.


Mik azok, amik Önnek a legnagyobb örömet szerzik az életében?

Mindig az, amikor az ember csinál, létrehoz valamit. Annak tudsz a legjobban örülni, ha például megírsz valamit, és jól sikerül. Gyakran mondom, hogy az egész életemben nagyon fontos a mozgás. Lehetett táncolni és sportolni. Nagyon sokat tornáztam. A tornázás azért nagyon jó dolog, mert nem kell hozzá eszköz, nem kell hozzá konditerem. Nagyszerűen eltornázgat az ember magában akárhol. Kitereget egy törülközőt, és már boldogul is. Annak idején nem volt konditermünk. Az én gyerekkoromban ez nem volt divat, de azért nagyszerűeket lehetett tornázni.

Mi a legkedvesebb emléke a gyerekkorából?

Az éneklés egy örömforrás, amit az utóbbi időben hiányolni is szoktam. Amikor én gyerek voltam, ilyen gyerek, mint te, akkor mi mindig énekeltünk. De az egész világ olyan volt, hogy bizonyos munkavégzéseket is csak énekszóval lehetett elképzelni. Még az ember csodálkozott is, hogy kapáltak a földeken, és ezt a nagyon nehéz munkát is énekelve végezték el. Amikor a házakban, lakásokban kefélték a parkettát, ami szintén egy kellemetlen munka, akkor is énekeltek közben. Az énekléshez nem kell eszköz. Nagyon jó dolog énekelni. Úgy is nagyon jó, hogy ha csak magadnak énekelgetsz, vagy csinálsz valamit manuálisan, és elénekelgetsz közben. De még nagyobb öröm, amikor sokan vagytok együtt. Egy osztály például. Semmi különösebbet nem csináltok, csak várjátok, hogy megérkezzen a tanár/tanárnő, és akkor énekeltek, mert közösen ez még jobb.

Valóban jó dolog. Ha nem túl személyes, akkor mesélne egy kicsit a gettóról és a deportálásról? Mi maradt meg Önben a leginkább?

Minden. Merrefelé laksz Pécsen?

A kertvárosban.

Képzeld el, hogy egy szép napon megjelenik egy plakát az utcán. Az van ráírva, hogy neked onnan ki kell költöznöd, és be kell költöznöd Pécsnek az egyik legelavultabb részére, ahol még rendes házak sincsenek. Be kell oda költöznöd, és te nem érted, hogy mi történik veled. Miért kell oda költöznöd? És onnan hova kerülsz majd? A világon semmiről nem tudsz, csak azt tudod, hogy ez jó nem lehet.

Debrecenben ez még úgy volt, hogy a rendőrségnek kötelezően be kellett jelenteni, hogy lakást cseréltél. Tehát bejelentkeztél és kijelentkeztél. A gettóban tízen kellett lennünk egy szobában. Az összes Fahidi egy helyen. Mintha magadtól akartál volna odamenni, magadtól kijelentkeztél a rendőrségen keresztül, aztán bejelentkeztél abba az egy szál lyukba, amibe bekényszerítettek bennünket. És akkor már gondolhattad, hogy itt most elkezdődött valami, aminek az oka nyilvánvalóan nem irántad való jóakarat, segítőkészség, vagy bármi olyan, amitől neked jobb lesz az életed.

Hogyan élte meg a holokausztot?

Természetesen rosszul. A holokausztnak szörnyűségeit egyszerűen nem tudtuk elhinni. Nem lehetett elhinni, mert az ember nem volt képes elképzelni, hogy ennyi gonoszság és szörnyűség létezik egyáltalán az életben. Azt nem tudod elhinni, hogy kiirtják a családodat, és hogy egyik pillanatról a másikra mindenkit megölnek. Mindenkit, aki a családodban volt. Ezt egyszerűen átélni sem, és ésszel felfogni sem lehet.

És mikor élte meg élete legboldogabb korszakát?

Hogy az életemben mi volt a legboldogabb? Sok boldog pillanat volt benne. És mind valamilyen alkotótevékenységhez fűződik. Nagyon boldogító pillanat volt, amikor az első könyvemet megírtam, és kiadták. És az is, amikor siker lett abból a Vígszínházban előadott darabból, a Sóvirágból, ami akár ellenkezőleg is történhetett volna. Nem volt semmiféle biztosíték arra, hogy abból siker lesz. És a siker nagyon jó érzés volt. 
Nekem az volt a nagyon fontos az egészben, hogy én túléltem, feleszméltem, túljutottam a traumámnak azon a részén, hogy 59 évig nem tudtam róla beszélni, most pedig elmondhattam a színpadon is. Amikor aztán végre tudtam róla beszélni, akkor úgy éreztem, hogy nekem hivatásszerűen, állandóan, éjjel-nappal a holokausztról kell beszélnem. Neked, és mindenki másnak. Legfőképpen nektek, akik ennyi idősek vagytok, mert az iskolákban ezt így nem tanítják. Tőlem általában azt szoktátok megkérdezni: „Az iskolában miért nem tanultuk mi ezt? És miért nem hallottunk erről?”

Mert egyszerűen elképzelhetetlen, amennyi szörnyűséggel a holokauszt együtt jár. Miért kellett azt letagadni előttetek? És miért nem tudhatjátok? Hát már elég nagyok vagytok, és elég értelmetek van hozzá. És én meg azt mondom, hogy ezt mindenkinek tudnia kell.

A könyvekhez visszatérve érdekelne, hogy a közeljövőben tervezi még, hogy új könyvhöz kezd hozzá?

Nem. Nagyon szégyellem magam, hogy folyton, éveken keresztül ígérgettem. Aztán kiderült, hogy nem tudom megírni. Mert időseknek, és egy világmegváltó könyvnek szántam volna, amiben elmondom azt az öregeknek, hogy mi kell ahhoz, hogy boldogak legyenek. De ha ezt meg akarnám írni, nagyon szubjektív lenne. Olyan mértékben, hogy ezt mégsem lehet megírni.

Hogyan befolyásolta az életét a koronavírus és az, hogy most csak otthon lehet?

Nagyon kellemetlenül érintett, mert be kellett zárkózni. Én pedig szeretek jönni-menni. Rengeteget utaztam életemben. Egyrészt a szakmám miatt, mert 48 évig voltam külkereskedő. És tényleg nagyon szeretek utazni. Nagyon sokat voltam az utóbbi években Németországban, mielőtt jött a koronavírus. Ugyancsak azzal a világmegváltó célzattal, hogy elmondjam minden német gyereknek, mit csinált az apja, a nagyapja, a nagybátyja. Nekik ezt tudniuk kell. Mert minden német család érintett volt. Nagyon sok magyar család is persze, de a németeknél még több. Jöttem-mentem folyton Németországban. Rengeteget hívtak német iskolákba, német egyetemekre. Tényleg úgy éreztem, hogy nekem hivatásszerűen kell erről beszélnem. Most is úgy érzem.

És szerette, illetve most is szereti még ezt csinálni?

Igen. Nem tudom hallottad-e már azt a nevet, hogy Buchenwald?

Nem...

Az egy koncentrációs tábor, aminek én is a tagja voltam. És minden isten áldott évben összegyűlünk azon a napon, amikor a tábor 1945-ben felszabadult. Ez volt 1945. április 11-én. És egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne legyünk ott mindannyian, akik abban a szerencsében részesültünk, hogy ott felszabadultunk. Minden évben megyünk, és minden évben külön örülünk egymásnak és az életünknek, hogy eltelt egy év, és még mindig itt vagyunk.

Mindenkinek hirdethetjük azt, hogy túl lehet élni. Úgy is túl lehet élni, hogy nem öljük meg egymást, és nem vesszük ki a másiknak a kezéből az utolsó falat kenyeret. Tehát az ember még ilyen szörnyűségesek között is megtudja őrizni az emberségét, ha nagyon odafigyel, és nagyon akarja.

Elérkeztünk az utolsó és legfontosabb kérdéshez: Mit üzen a mai fiataloknak, nekünk?

Sok mindent üzenek. Egyrészt azt üzenem, hogy legyenek nagyon boldogok attól, hogy tanulhatnak. Hát micsoda boldogság ez? Nekem is van négy unokám, azok is csak felnőttek valahogy, és nem mindig voltam velük egyetértésben, szinkronban. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy egy tizenéves, félig felnőtt nem kíváncsi arra, amit tanítanak az iskolában, hiszen az nem lehet buta dolog. De egyrészt nem hajtja őket a tudásvágy. 
Nagyon szeretek roma gyerekeknek beszélni. Nekik is szoktam mindig mondani, hogy milyen fontos a tanulás. Nekik aztán különösen, mert ők sok mindentől meg vannak fosztva. Tudniuk kell, hogy végső soron a tudás hatalom. Mindig bosszankodom azon, amikor azt mondják, Magyarországon belül a gyerekek egyenlő eséllyel indulnak. Hát ne mondd nekem azt, hogy valaki, aki egy putriban születik, ugyanazzal az eséllyel rendelkezik az élete során, mint mondjuk én. Nagyon sokat számít az, hogy hova vitt a sors.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy amit csak lehet, tanuljon meg. És legfőképpen azt tanulja meg, amit én szeretnék üzenni nektek. Azt kell a leginkább tudni, hogyan lehet gyorsan alkalmazkodni, váltani. Ha akarsz valamit tanulni, de nem lesz rá lehetőséged, és van még három másik dolog, amihez hozzáférsz, amit jól tudnál tanulni, akkor gyorsan át kell váltani. Ez a legfontosabb képesség, amire neked és a te generációdnak szüksége van. Felismerése annak, amikor gyorsan 180 fokos fordulatot kell venni, és mást kell csinálni. De akkor azt kell csinálni. Mindig az embernek a talpára kell esnie, mint a macskának. Ez nagyon fontos.

A másik, amit üzenek nektek, hogy legyen bennetek tudatos kíváncsiság. Hogy jaj, milyen ez az élet? Mit kell benne csinálnom? „Fizikát kell tanulnom, mert informatikus akarok lenni, és azzal jól fogok boldogulni”. Tehát az, hogy olyan munkátok legyen, és azt annyira szeressétek, hogy hobbi szinten tudjátok csinálni. Egyébként a munkában roppant fontos ez, mert akkor biztos, hogy jól fogjátok csinálni. Találjátok meg azt, amitől boldogok lesztek, mert nagy boldogság az, ha az embernek olyan munkája van, amit szeret, ami érdekli.

És a legfőképpen a következőt üzenem. Én nagyon jól tudom, mert végig szenvedtem, mire visz a gyűlölet a társadalomban. Nagyon sok évtizeden keresztül próbáltam küzdeni a társadalmi érintkezésben azért, hogy ne legyen köztünk gyűlölet. Arra jutottam, hogy nem kell feltétlenül szeretni valakit, de ez nem jelenti azt, hogy gyűlölnünk kell. Nem kötelező szeretnünk egymást, de az, hogy ne gyűlöljük egymást, az igenis az. És attól, hogy valaki kinézetében vagy bármiben más, mint mi, az nem elválasztó tényező. Milyen egy olyan embernek a lelke, aki képes arra, hogy valakit bármilyen okból kifolyólag gyűlöljön. Azok borzalmas emberek, akik tudnak gyűlölködni. Én megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy az milyen. És nekik találtam ki ezt a szlogent.

Könnyű az embernek bölcs dolgokat megfogalmazni, de rettenetesen nehéz megvalósítani. Hogyha valaki nagyon ellenszenves, akkor ahhoz az embernek nagyon nehéz kedvesnek lennie. Biztos, te is tapasztaltad az életben, hogy van olyan ember, aki meg se szólal, és már annyira utálod, hogy nehéz vele egyáltalán szóba állni. És van az az ember, aki meg se szólal, és az az érzésed, mintha már száz éve ismernéd. Én akkor jártam így például, amikor először találkoztam Cuhorka Emesével, akivel együtt táncoltunk a Vígszínházban előadott Sóvirágban. Még nem is láttam, és csak megjelent itt az ajtóban, de az volt az érzésem, hogy én már az Emesét száz éve ismerem. És bármit csinál ő, mindent nagyon szeretek benne. Én nem tudom, hogy ezek a dolgok honnan jönnek. Befolyást lehet rá gyakorolni ésszel. Az eszeddel és az akaratoddal. Egy kicsit meg kell erőltetned magad és akkor sikerül.

***
Az interjút készítette: Hős Patrícia 9.f
Az interjú szervezését segítette: Kersák Viktória 10.c

Fahidi Éva hivatalos oldala és könyvei: https://www.fahidieva.hu/
Fahidi Éva életinterjúja: https://tte.hu/media/pdf/interjuk20-fahidi_eva.pdf

A Sóvirág című előadásból Szabó Réka rendezésében film is készült A létezés eufóriája címmel.
A filmről itt olvashattok részletesebben.



Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Dicshimnuszok a DÖK Elnökséghez

Mars kolónia (tantermi színház, beszámoló)

Itt a suli, visszatértünk!