Táncszínház a tanteremben - Juhász Kata: A rossz tanuló felel (beszámoló)
A közelmúltban a 11.F rendhagyó irodalomórán vehetett részt, mivel egy kortárs táncszínházi előadás érkezett az iskolába. Juhász Kata egyszemélyes társulatának előadása Karinthy Frigyes A rossz tanuló felel című művének feldolgozása volt, azonban a megszokott színházi formáktól teljesen eltérő módon valósult meg.
Az előadás különlegessége már a kezdetektől érzékelhető volt: nem volt hagyományos színpad, díszlet vagy több szereplő. Egyetlen táncosnő töltötte be a teret, aki a tantermet használta „játéktérként”, és a diákokat is bevonta az eseményekbe. A produkció során gyakran mozgott a padsorok között, felmászott az asztalokra, sőt olykor közvetlen interakcióba lépett a nézőkkel. Ez a közelség sokak számára szokatlan, sőt provokatív, kellemetlen vagy ijesztő élményt jelentett, míg mások éppen ezt találták izgalmasnak és újszerűnek.
A darab alapvetően a „rossz tanuló” belső világát próbálta megjeleníteni. A történet nem hagyományosan, hanem mozgáson, mimikán és hangulati elemek segítségével bontakozott ki. A táncos mozdulatai a felelés okozta szorongást, a fáradtságot, a szétszórt gondolatokat és a képzelet világába való menekülést fejezték ki. Több diák értelmezése szerint az előadás nem magát a felelést állította középpontba, hanem a szereplő lelkiállapotát, belső vívódásait és érzéseit.
A zenei aláfestés fontos szerepet játszott: kaotikus, váltakozó hangulata jól tükrözte a főszereplő zaklatott gondolatait, és erősítette az előadás intenzív atmoszféráját.
A visszajelzések alapján a diákok véleménye erősen megoszlott. Sokan érdekesnek, humorosnak, különlegesnek és elgondolkodtatónak tartották a produkciót, kiemelve, hogy új nézőpontból közelítette meg az ismert irodalmi művet. Volt, aki szerint a mozgás segített jobban megérteni a szereplő érzelmi állapotát, és a szokatlan forma ellenére is élvezhető volt az előadás.
Ugyanakkor több tanuló nehezen tudott azonosulni ezzel a műfajjal. Az absztrakt megközelítés sokak számára nehezen követhetőnek bizonyult, és nem mindenki érezte egyértelműnek a kapcsolatot az eredeti művel. A közönség bevonása, a fizikai közelség, valamint egyes merészebb, akár provokatívnak ható mozdulatok több diákban kellemetlen érzést keltettek.
Összességében a táncszínházi előadás erőteljes reakciókat váltott ki: volt, aki lelkesedett érte, mások inkább idegenkedtek tőle. Abban azonban a legtöbben egyetértettek, hogy egy új, szokatlan, emlékezetes élményben volt részük, amely jól mutatja, hogy egy irodalmi mű többféleképpen is értelmezhető és színpadra vihető.
*
„Már az elején érezhető volt, hogy nem egy hétköznapi előadást fogunk látni. A darabban nagyon kevés beszéd hangzott el, ezért kicsit nehezen, de követhető volt a történet. A táncmozdulatok és a testbeszéd sokkal többet kifejeztek a szavaknál.”
„Többünket meglepett, amikor a táncművész lány (a mű egyetlen szereplője) beült közénk, mintha az osztálytársunk lenne. A táncdarab tele volt absztrakt és kiszámíthatatlan mozdulatokkal, amiket az elején nehéz volt értelmezni. A reggeli koránkelés miatti fáradtságtól eljutottunk az iskolapadig, majd az órán történő gondolati elkalandozások révén különböző belső világokba.”
„Az is szokatlan volt, hogy az előadó a közönség közé ment, és így nem lehetett teljesen csak kívülről nézni az egészet. Ez néha kicsit kellemetlen volt, de közben érdekes is, mert jobban bevont minket az előadásba. Olyan volt, mintha mi is részei lennénk annak a szerencsétlen helyzetnek, amiben a szereplő van.”
„Nagyon sokat nevettünk az osztállyal, hiszen elég meglepőek voltak a táncmozdulatok, illetve az interakciók velünk. A zenék kifejezetten tetszettek, jól lefestették az adott hangulatot, amit a táncos át akart adni.”
„Az előadás során nem tudtam mit csináljak. Valamikor nevetnem kellet, máskor meg emlékeztetni kellett magam, hogy ez egy művészi előadás. A műsor közben meglepő látvány tárult a szemünk elé, nem is egyszer. Az ilyen pillanatok sokkolóak voltak és viccesek egyszerre. Tetszett, hogy közvetlen volt, és a feszültség tapintható volt a teremben. Mindenesetre ez az előadás bebizonyította a kifejezési módok végtelen lehetőségét, és hogy egy történetet többféleképpen is el lehet mesélni.”
„Az előadás kezdetétől a táncos rögtön uralta a parkettet (azaz a tantermet). Kisebb megrökönyödést váltott ki belőlünk a nem várt közelség és az, ahogy a padokon mászott, és a földön csúszott a táncos. De valahogy ez az abszurditás mégis elérte a célját, tűkön ülve, szakadatlanul figyeltük az előadást, nevetve (és néha sikoltva is). A rossz tanuló szerepét játszó művész jól tükrözte a karakter kiszolgáltatottságát (felelés közben) tehetetlenségét és félelmét is. A Karinthy-mű belső monológját tükrözte a táncos belső “vergődése” külső mozdulatokkal kifejezve.”
„A kompozíció érdekes volt, láttam már több olyan előadást is, ahol a frontális teret lebontják, és olyat is, ahol a nézőt is belevonják a darabba, de az nekem kicsit új volt, hogy nem csak egyféle teret bontottak le, hanem ezzel együtt a nézők személyes terét is, amihez az ember nincs hozzászokva. Nyilvánvalóan ezzel lehet játszani, egy színésznek talán ez is a feladata, viszont nem erre voltunk, mint ”nézők” felkészítve, és talán teljesen más reakciót váltott volna ki belőlünk az egész, ha tudjuk, hogy körülbelül az ölünkbe fog feküdni egy vadidegen.
Ugyanakkor ”A művészetnek az a szerepe, hogy vigaszt nyújtson annak, aki zaklatott, és felkavarja azt, aki túlságosan elkényelmesedett.”- ez az előadás valami nagyon hasonló gondolatot váltott ki belőlem, mert ahogy átgondolom, valahogy mindig ugyanehhez az idézethez érek vissza.”
„Nekem rendkívül érdekes volt nézni ezt a modern táncot és kifejezésformát, kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember megtanult egy idegen nyelvet, és elkezd egy ahhoz nagyon hasonlót tanulni, ezáltal vannak olyan szavak és kifejezések, amelyeket könnyen megért, de néhol magyarázatra van szüksége, kiegészítést igényel.”
*
Részlet az előadás színlapjáról:
„A darab készítése során vagy inkább előtte többször újra is olvastuk a szöveget, de ez nem egy irodalmi alapú előadás, semmilyen értelemben sem a Karinthy-szöveget követem. Nem törekedtem arra, hogy ez így legyen, csak egyszerűen engem más érdekelt. Ha úgy tetszik, túlléptünk a novellán, ezt tükrözi a cím is. Az iskolai, osztálytermi szituáció, mint alaphelyzet, kiindulópont persze közös: amikor felszólítják a rossz tanulót, és ő azt érzi: jaj, én inkább nem itt lennék! Az egyénnek az iskolában egy kereten, egy rendszeren belül kell gondolkodnia, megmondják neki, hogy á-négyzet plusz bé-négyzet egyenlő cé-négyzet. Ha ezt így tanulod meg, és így vezeted le, akkor te jó vagy, és akkor vagy te jó tanuló. Erre kondicionál az iskola. Ha viszont ebbe nem tudsz beilleszkedni, akkor iszonyúan sikertelen vagy, szorongsz, félsz. De van valami, amiről Karinthy nem beszél: az, hogy ebben benne rejlik az a kreatív potenciál, hogy eközben valamit megtanulsz. Kezelni az olyan helyzeteket, amire nem tudsz előre felkészülni, mert nincs előre kész jó megoldásuk. Ezeket a szöveges példákat gyűjtőnéven úgy hívják, hogy élet. Ilyen fajta kihívást jelentett nekem ez a darab is azáltal, hogy megpróbáltam elszakadni a saját sémáimtól.” (Juhász Kata)
Az előadásról itt lehet hosszabban olvasni:
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg) |
| fotók: Iglicz Ágnes |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése