Fehér póni - Keszthelyi Kata novellája Krusovszky Dénes A fiúk országa című szövege alapján
A novellában sem a fiú (a narrátor), sem pedig a történet többi szereplője (a szülők, barátok) nincs megnevezve, egyedül a lány, Juli kap nevet.
Keszthelyi Kata (12.D) retelling verziója Juli szemszögéből meséli el a történetet.
Krusovszky Dénes novellája itt olvasható.
*
Készen vagy, kérdezi halkan a telefonban, nekem pedig patakokban folynak a könnyeim. Igyekszem nem hangosan zokogni, de szerintem még így is hallja a szipogásomat. Juli, készen vagy, kérdezi megint, és én képtelen vagyok válaszolni. Nem tudom mennyi idő telt el, talán órák, talán másodpercek, mire összeszedem magam, de végül kinyögöm, igen, mehetünk. Muszáj elérnünk a nyolc tizenötös buszt, hogy ne késsünk el, de nem tudom eldönteni, hogy inkább lekésném-e. Felveszem a kabátom, odébb rúgom apám egyik sörösdobozát, amivel a kelleténél egy nagyobb zajt csapok. Elfordítom a kulcsot a zárban és kilépek az ajtón. Senki nem kérdezi, hova megyek, aminek talán örülök is. Még soha nem kellett hazudnom arról, hogy hova megyek, mit csinálok, mert egyszerűen senkit nem érdekel, de ez most nagyon jól jön nekem. Apámék nem szeretik őt, és ő sem szereti apámékat. Az utóbbit meg tudom érteni. Apám soha nem indokolta meg, mi a baja vele, talán csak az, hogy nem ordíthat velem olyan hangosan, amikor ott van, bár nem mintha ez számítana, amikor már délután háromkor tántorogva közlekedik. Ő a szüleinek azt mondja, hogy nadrágot veszünk. Bárcsak vásárolni mennénk!
Négy barna papírszatyorral a kezemben álltam az ajtóban. Ez volt az utolsó. A bőröndömet és a dobozokat már felhoztam. A szatyrokban a kacatok, és néhány könyv lapult, és ahogy ránéztem az utolsó csomagokra, furcsa megkönnyebbülés kerített hatalmába. Beköltözöm. Szinte azonnal elkezdtem belakni a helyet, az előszobába felakasztottam a szalmakalapomat, és úgy ahogy voltam, a strandpapucsomban átsétáltam az apró konyhán és nappalin, és beléptem a kettő szoba közül az egyikbe. A szobámba. Teljesen egyedül voltam a lakásban, a csend émelyítő volt. Az újdonsült lakótársam csak két nap múlva érkezett, így bőven volt időm felfedezni és otthonossá tenni a picike lakást.
Először mégis visszamentem a konyhába, és szép lassan körbejártam az összes helyiséget. Bekukkantottam az előtérbe, ahol egy egyszerű bútor állt, az alja egy cipősszekrény, a teteje egy fogas. Ez ki is töltötte a teret. A konyhában megtaláltam a kávéfőzőt, még soha nem láttam ilyen típusút, így megpróbáltam kitalálni, hogyan működik. Néhány percbe beletelt, de főztem magamnak egy kávét, és a hátizsákomból elővettem a maradék teasüteményemet, majd az uzsonnámmal a kezemben folytattam a rövid körutat. A nappali aprócska, valamikor folyosónak tervezhették, és még üres, de majd otthonossá tesszük. Már el is képzeltem, hogy hogyan dekorálhatnánk ki, és a tervezgetés közben benyitottam a fürdőszobába. Nagynak nem mondanám, de tiszta és fehér, és ez mégis tágassá tette a helyet. A pult úgy csillogott, mint a nagymamám régi gyöngysora, felette egy üres polc árválkodott, szintén fehéren. Bekukkantottam a lakótársam szobájába is. Ugyanolyan, mint az enyém, egy franciaágy van benne, egy szekrény és egy íróasztal. Zöldes színek uralják a helyet. Miközben lenyomtam a szobaajtóm kilincsét, majdnem kiborítottam a csésze tartalmát, így azt óvatosan az íróasztalra helyeztem. Lenéztem a fenyőszínű padlóra, és megláttam a kecskerágómat, az egyetlen növényt, ami túlélt velem azóta, hogy először elköltöztem otthonról. Kicipeltem hát az erkélyre, és egy árnyékosabb sarokba tettem. Visszamentem még a kövirózsáimért, amiket ajándékba kaptam egy demens hölgy lányától, amiért minden nap szakítottam időt a gondozására, hogy a fiatal nő el tudjon menni nyaralni egy hétre.
Most álltam meg először megcsodálni a kilátást az erkélyről. Sokkal jobb, mint a szülővárosomban. Nyüzsgő, és élettel teli, turisták mászkálnak mindenfelé, és csak… sokkal jobb. Fejlődés. Szék híján lekuporodtam a kőlapra, és így ittam meg a már kihűlt kávémat. Lassan mártogattam bele a sütimet. Nagyot sóhajtottam. Muszáj kipakolnom, így hát visszasétáltam a szobámba, és a csészét az íróasztal sarkára tettem. A bőröndömmel kezdtem. Nincs olyan sok ruhám, minden elfért a szekrényben. Elégedetten néztem a színek szerint elrendezett pólókra, majd jöttek a nadrágok, és szép sorban minden ruhám a szekrényben sorakozott. Ég és föld az előző albérletemhez képest, a szüleim házáról nem is beszélve. Apám piásüvegei szanaszét hevertek, hiába mondta anyám, hogy legalább a kukába dobja, de anyám se takarított sokat, a szekrények tetején vastagon állt a por. Csak a nagymamám szobája volt rendben, azt én takarítottam, rendesebben, mint a sajátomat, ugyanis arra már nem jutott időm.
A neszeszerem is a bőröndben volt, azt csak az íróasztalra tettem, a kávéscsésze mellé. Majd kiviszem, de előbb jöhetnek a papírszatyrok. Az elsőben volt az a kevés könyv, amit olvastam az elmúlt időszakban. Nagyrészt szakkönyvek, ezeket az ágy feletti egyetlen polcra kezdtem pakolni. A két szakácskönyvemet az íróasztalra raktam, a csésze és a tisztálkodószereim mellé. Majd ezt is kiviszem. Felraktam az anatómiai atlaszt is a polcra, majd lehajoltam, és kihúztam a következő könyvet is az IKEA-s szatyorból. Az a könyv. Egy verseskötet. A tartalma nem kifejezetten érintett meg, annyira nem értek az irodalomhoz, de az ő könyve. Nálam felejtette, én pedig elolvastam. Még mindig benne van a kórházi karszalag, amit könyvjelzőként használtam. Nem bírtam levenni róla a szemem.
 |
| A kép ChatGPT-vel készült Krusovszky Dénes kötetének címlapja alapján |
Amint a lépcsőházból is kilépek, rögtön megcsap a kinti fagy ereje, a vékony kabátomban hamar átfagyok. Mindig ezt húzom, a télikabátom tavaly óta a szekrényem aljában lapul, mert utálom a ronda anyagát, és hogy úgy nézek ki benne, mintha egy zsákot húztam volna magamra. Most azonban elférne rajtam ebben a hidegben, de hát nem volt erőm ilyeneket végiggondolni. Dideregve indulok a buszmegálló felé, könnyeim szinte ráfagynak az arcomra. Nem foglalkozom a hajléktalannal, aki most is, mint általában pénzért könyörög, de most nem gyorsítok a lépteimen, ugyanolyan lassú tempóban, kissé görnyedten sétálok tovább, rá se nézve. Szembejön az egyik évfolyamtársam, nem köszönök neki, a kapucnit jobban a szemembe húzom, hátha nem tűnök fel neki. El akarok tűnni a föld színe alá, ahol senki sem láthat. Csak ezt akarom már egy hónapja. Utálom azt, ami ma vár rám. Mi van, ha valami rosszul sül el? Nem akarom, hogy bárki is megtudja. Nem akarom érezni a súlyát a tetteimnek. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lenne, ha nem így döntöttem volna. A megállóba érve is ugyanúgy fázom, mint az úton. Kihúzom a zsebemből a kezemet, ujjaim vége szinte kékek. A telefonomon megnézem az időt, nyolc előtt öt perccel. Kihalászom a zsebemből a fülhallgatómat, berakom a fagyott füleimbe, és elindítom a kedvenc lejátszási listámat. A zene mindig segít egy kicsit. Hosszan kifújom a levegőt.
Egy kéz érintését érzem a tarkómon, gyorsan hátrafordulok, és látom, hogy csak ő az. Kihúzom a fülhallgatót a fülemből, útisten, de megijedtem, mondom, nem vettem észre, hogy van mögöttem valaki. Csak én vagyok, válaszolja, majd egy kis idő után kiveszi a cigisdobozt a zsebéből, és rágyújt. Adj egyet nekem is, kérem, mire habozik egy kicsit. De hülye vagy, vigyorodok el keserűen, kikapom a dobozt a kezéből, és én is rágyújtok. Felesleges ilyeneken aggódni, úgy sem tartom meg, már eldöntöttük, vagyis inkább eldöntöttem. Látom az arcán, hogy nem tud mit kezdeni velem, zavartan megszólal, mit hallgatsz, kérdezi, White Ponyt, felelem, majd ismét a csendbe burkolózunk, amíg meg nem érkezik a busz.
Szerencsére nem sokan ülnek rajta, és azok között sincs ismerős. A busz leghátsó ülései közül az egyikre ülök, ő pedig mellém. Vacogok a hideg ablak mellett, ő átkarol, és elkezdi simogatni a hátam. A vállára hajtom a fejem. Annyira jó lenne, ha nem most jött volna ez az egész, hanem néhány év múlva. Biztos jó apa lenne, de hát most kellett ennek megtörténnie. Soha nem épülök fel ebből. Egyszer csak váratlanul közelebb hajol, felemelem a fejem, és a fülembe suttogja, minden rendben lesz, majd még egyszer, minden rendben lesz, hidd el. Nem, semmi nem lesz rendben, és már megint majdnem sírok a mellkasom szorítása és a torkomban legyökerezett gombóc miatt. Jobb lett volna, ha csendben maradt volna, mert most olyan, mintha a világ másik felén lenne, hiába ül itt mellettem, annyira, de annyira egyedül vagyok.
Egy éve vagyunk együtt, egy éve és két hónapja. Az egyik közös barátunk Szilveszteri buliján jöttünk össze, nem teljesen józanon, de nem is váratlanul. Már régóta ismerjük egymást, de régen nem figyeltem fel rá, csak azután kezdett el tetszeni, hogy az előző barátommal szakítottam. Nagyon kényelmetlen kapcsolat volt, valami mást kerestem, és hát ő teljesen más. Nem volt annyira izgalmas, bár néha elképesztően intelligensnek tűnt, néha teljesen életképtelennek, de volt benne valami végtelenül egyszerű és megnyugtató. Egy ideje elég sokat beszélgettünk szünetekben, mert ugyanoda jártunk le cigizni, és később már a biliárdozásokon és a pénteki bulikon is egyre többet csevegtünk. Kedveltem, de nem tudtam biztosan, akarok-e bármit tőle, azt viszont éreztem rajta, hogy ő igen. Aztán egyszer csak már én is akartam őt, és meséltem róla egy közös barátunknak, akivel akkoriban nagyon jóban voltunk. Az ő terve volt, hogy Szilveszterre meghív minket, és innentől már rajtam állt, hogy lépek-e valamit. A buli egyébként nem lett volna túl jó, tömve volt az egész ház, kevés volt az ital, ami miatt a barátunk lenyúlt két üveg pálinkát a szülei kamrájából. Mondanám, hogy egész este őt figyeltem, de elég hamar jutott hozzám is az italokból, és hát mégis csak Szilveszter volt. Aztán egyszer mégis észrevettem, nagyon tetszett a fényes, gesztenyebarna haja, és ahogy az alkoholtól kipirosodott az arca, bár idegesnek is tűnt. Már nem is emlékszem, hogyan, de megszólítottam, és végül kint kötöttünk ki, cigiztünk.
A szakadó hóesésben az eresz alatt leltünk menedékre, néhány centire álltunk egymástól. Kihúzott egy szál cigit a dobozból és rágyújtott, majd nekem is adott egyet. Amikor az öngyújtót nyújtotta felém, a kelleténél egy kicsit tovább fogtam a kezét, és amikor ezt észrevettem, zavaromban gyorsan visszahúztam. Szerencsére elkezdett másról beszélni, így kevésbé volt kínos. Megtudtam, hogy korábban azért tűnt dühösnek, mert egy srác ellopott tőle egy doboz cigit, akit történetesen én is utáltam, így ez beszédtémát nyújtott egy darabig. Aztán egyik téma jött a másik után, és csak akkor kaptunk észbe, amikor meghallottuk bentről a visszaszámlálást, így hát berohantunk, szem elől tévesztve egymást. Az egyik barátnőm állt meg mellettem, a kezembe egy pezsgőspoharat nyomva, visítva, hogy három, kettő egy, és hát újév lett. Az ordibáló, ugrabugráló kavalkádban a fiú keresésére indultam, egy kis idő után hátulról megláttam, és megkocogtattam a vállát, ő pedig kissé meglepetten megfordult. Boldog újévet, mondtam, és koccitásra nyújtottam a poharamat, csakhogy az övé már üres volt, így hirtelen felindulásból letettem az enyémet egy közeli komódra, megérintettem a tarkóját a fejét közelebb húzva, és hosszan megcsókoltam.
A busz lassan halad a jeges úton, mintha csak azt akarná, hogy ne menjünk a kórházba, forduljunk vissza, de nem bánom, talán egy picit el is akarok késni. Elkésni, hogy legyen időm még egyszer átgondolni. De hát már megszületett a döntés. Ő aggódva néz rám, és csak annyit bírok kinyögni, hogy fáradt vagyok, ami végül is igaz, mert szinte semmit nem aludtam az éjszaka. Mutatja, hogy hajtsam a vállára a fejem, ami jól esik. Nem alszom, mégis lehunyom a szemem, mert nem akarok beszélni vele. Nem akarom elmondani neki, hogy kezdem megkérdőjelezni a döntést, mert az eszemmel tudom, hogy csak ez az egy jó döntés létezik jelenleg. Nem akarom felrúgni az ő életét sem, és az én nem éppen idilli családi környezetem sem tud befogadni egy gyereket. Nem tudnék vigyázni rá, nem lenne jó gyerekkora, az apám talán néha őt is megverné, az anyám nem tudná szeretni, én pedig már így is a nagymamámat ápolom, nem tudnék még egy gyereket is pelenkázni. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy eddig sem jutnánk el, mert apám kivágna otthonról, amint megtudná, hogy mi a helyzet, és nem tudnánk hová menni, mert a nővéremmel már alig beszélek, jól teszi, hogy ilyen fiatalon megházasodik, és végleg elmegy, és nem néz vissza, én is ezt tenném a helyében. Az ő szülei pedig utálnak engem, és ő elhagyna, és nem lenne senkink. Már így sincs senkim, és már sírok, aztán zokogok, de igyekszem elfojtani, és ő simogatni kezdi a hátam. Na, minden rendben lesz, mondja, és én nem hiszek neki, soha semmi sem lehet rendben ebben az elcseszett életben. Ne foglalkozz vele, suttogja, a könnyeimet törölgeti az arcomról, és én úgy érzem, hogy nem érzi át igazán, hogy milyen nehéz is ez. De így lesz a legjobb. Mindenkinek ez a legjobb.
A busz lelassít, piros lámpához értünk, ez azt jelenti, hogy mindjárt ott vagyunk. Beszívom a busz dohos levegőjét, majd hosszan kifújom, nagyjából sikerült megnyugodni. Már mindjárt ott vagyunk. Észreveszem, ahogy a busz ablakán bámul ki, sokáig mereng, szeme körül apró ráncok jelennek meg, nem veszi észre, hogy nézem. Vajon ő is azon gondolkozik, amin én az eddigi buszút alatt? Mi van, kérdezem, semmi, csak elgondolkoztam, válaszolja, nem kéne, mondom. Nem akarom, hogy kétségei legyenek, mert nekem vannak, és most csak belé tudok kapaszkodni.
Leszállunk a buszról, és a villamosmegálló felé haladva fizikailag is belé kapaszkodok, és először azt hiszem, hogy nem fogja hagyni, de végül gyengéden magához szorítja a kezem, ami elképesztően jól esik.
Emlékszem azokra a napokra, amikor kezdett gyanússá válni a helyzet. Az előző barátommal csak kétszer feküdtem le, a szakításunk előtt, de vele már a legelejétől elég komolyan vettük a szexet. Mindkettőnknek új volt ezt így csinálni, rendszeresen, egyre felszabadultabban, és egyre kíváncsibban is, és hát mit mondhatnék… Hülye voltam. Azt mondtam, nem kell az óvszer, mert elég pontosan szokott megjönni, ki tudom számolni, mikor lehet és mikor nem, és ő belement. Ő sem, ahogy én sem gondoltam végig a lehetséges következményeket, kíváncsi voltam, mindent ki akartam próbálni, érezni akartam őt. Aztán egyszer nem jött ki a matek. Már egy hete nem jött meg, napokig rágódtam a dolgon, végül felhívtam őt, hogy valami nincs rendben. Micsoda, kérdezte, nem jött meg, válaszoltam, lehet, hogy csak késik, mondta, nem szokott, vágtam rá, aztán hosszan hallgattunk, végül abban egyeztünk meg, hogy egy hetet adok még magamnak, hátha. Abban az egy hétben minden internetes praktikát kipróbáltam, gyömbérteát ittam, megettem egy egész ananászt, és minden nap a lépcsőházban ugráltam a lépcsőn, de nem jött be. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz, mit kezdenék én egy gyerekkel, és ő mit kezdene egy gyerekkel. Láttam rajta, hogy még nálam is jobban pánikol, minden gondolatunkat, az egész elménket átjárta a félelem és a reménytelenség. Szégyelltem magam, a föld alá akartam süllyedni, ahogy a többi lányt megláttam az iskola folyosóján, a lányokat, akik nem cseszték el úgy az életüket, mint én. Ez az egész az én hibám, ha nem mondom, hogy jó óvszer nélkül is, ha elmegyek felíratni egy gyógyszert, vagy bármi más… de nem tettem, és már késő volt. Én nem akartam ezt, és utáltam a gondolatot, hogy az ő életét is tönkreteszem. Gyűlöltem önmagam. Az egyik nap megbeszéltük, hogy suli után elmegyünk a patikába terhességi tesztet venni. Egyedül mentem be, mert láttam rajta, hogy kínosan érzi magát, hiába esett volna jól a támogatása, ez az én főztöm, nekem kell meginni a levét. Fekete pulcsim kapucniját mélyen a szemembe húztam, úgy léptem oda a pulthoz. Szerencsémre a patikusnő érdektelennek tűnt, nem volt lenéző, valószínűleg én voltam a nyolcadik buta kislány aznap, vagy talán ő is volt már ilyen helyzetben. Fel-alá mászkált a pult mögött, majd odanyújtotta nekem a két hosszúkás dobozt, és átsétáltunk vele a kasszához. Közben kipillantottam az ablakon, és láttam, ahogy cigizik. Kifizettem, kábé két doboz cigi ára, de ez most fontosabb. Kiléptem a gyógyszertárhoz, és odasétáltam hozzá, két különbözőt vettem a biztonság kedvéért, említettem. Úgy gondoltuk, az a legjobb, ha most azonnal megcsinálom, úgyhogy elindultunk a törzshelyünk felé, ahol délutánonként mindig összegyűltünk az osztálytársainkkal meg egy-két idősebb haverunkkal, játszottunk, és persze ittunk. Ez nekem egy jó egérút volt, így ki tudtam kerülni az otthonlétet, úgy sem érdekelt senkit, ha elmegyek, és csak este érek haza. Suli után elláttam a nagymamámat, aztán már léptem is le otthonról. Arra általában figyeltem, hogy ne igyak túl sokat, mert nem akartam úgy végezni, mint az apám, meg persze esténként nekem kellett fürdetnem a Nagyit, nem lehettem részeg. Azért egy-két pohár mindig lecsúszott. Beléptünk a kocsmába, szerencsére még elég korán volt ahhoz, hogy a haverjaink ne legyenek ott, a pultos srác meg valami sorozatot nézett, teljesen hidegen hagyta, hogy megjelentünk. Hátramentünk a félhomályos kisterembe, és letelepedtünk egy agyonhasznált, morzsás kanapéra. Akkor én most kimegyek, mondtam, fejemmel a vécé irányába biccentettem. Oké, mondta, hangja keserű, nem mondta, hogy velem jön, így hát otthagytam. Még fél éve elcsíptem néhány lány beszélgetését, akik arról susogtak a mosdóban, hogy mennyire kínos úgy pisilni, hogy közben az anyjuk vagy a barátjuk nézi őket, és erre nem is vágytam, de örültem volna neki, ha legalább az ajtóhoz odajön. Megcsináltam a tesztet. Tizenöt perc. Ennyit kell várnom. Az apró helyiségben járkáltam, arcomba vizet fröcsköltem, még csak öt perc telt el, ez egy örökkévalóság volt. Mi van, ha pozitív? Mihez kezdek akkor? De mi van, ha mégsem? Nem hiszem, hogy akkor együtt maradnánk ezek után. Egyedül éreztem magam, a vécé gusztustalan magányában lekuporodtam a hideg kőre, és igyekeztem lecsillapítani a légzésemet. Tíz perc eltelt, nem bírtam tovább, felpattantam, és néztem a pulton a jelző résszel lefelé fordított lázmérő alakú tesztet. Bárcsak egy lázmérő lenne… Bár ne egyedül csinálnám ezt, kívántam, de vettem egy nagy levegőt, egyedül is meg tudom csinálni, gondoltam, majd egy gyors mozdulattal megfordítottam a tesztet. Két csík. Két vörös csík. Ezt nem hiszem el! Akkor még fel sem fogtam teljesen, hogy ez mit jelent, csak azt, hogy nem bírok tovább ott maradni, kiléptem a mosdóból, és amint megláttam őt, majdnem elsírtam magam. Mi van, kérdezte szárazon, mire csak bólintottam, mert ha beszélek, tuti elbőgöm magam, és azt nem tehettem meg akkor. Hátradőltem, és belesüllyedtem a kanapéba, el akartam tűnni előle, el az egész világ elől, csak futni, futni a messzeségbe, míg már semmi nincs előttem, csak a feketeség. De ez sajnos nem opció, szembe kell néznem a tetteimmel. Megszorította a vécé jéghideg padlójától kihűlt kezem, de gondolatban máshol járt, és ekkor vettem csak észre, hogy megérkeztek a többiek.
Leszállunk a villamosról, és én ismét belékarolok, de már nem szorítja magához a kezem, mintha nem is akarna mellettem lépkedni, de ott tartom a kezem, mert nem igazán tudom, hogy ez szándékos-e a részéről. Átvágunk a parkon, és a túloldalon meglátjuk a kórház bejáratát, felsétálunk a kőlépcsőn, és a lengőajtó mögött megpillantjuk a várakozó csarnokot. Nincsenek sokan, belépünk, és olyan érzés, mintha mindenki minket figyelne, és csak el akarok süllyedni az öreg, kopott terem padlója alá. Odalépünk a betegfelvételi ablakhoz, ahol útbaigazítanak, szürreális élmény, a torkomban dobogó szívem miatt szédülök, de nem mutatom, nem mutathatom. A labirintusszerű folyosókon megtaláljuk a nőgyógyászatot, és ott meg is látom a szobát, ahova küldtek, előtte vagy egy tucat nő várakozik. Bekopogok az ajtón, hátrafordulok, várj meg itt, kérem, majd belépek az ajtón, amit közben kinyitottak nekem. Halkan köszönök egy ötvenes, kopaszodó doktornak, akit nem ismerek, mert nem választhattam ki az orvosomat, ahhoz kell mennem, aki épp rendel. Belépek a paraván mögé, és levetkőzöm, nem vagyok szégyenlős, már hozzászoktam. Felülök a székbe, csinálnak egy ultrahangot, ami a szokásosnál fájdalmasabb. Amikor ennek vége, az orvos hidegen elmondja nagy vonalakban a procedúrát, aláírok három papírt, aminek tartalma, hogy akár bele is halhatok, ha valami rosszul sül el, közben az asszisztens lenézően méregetve azt mondja, szerencsés vagyok, hogy elmúltam tizennyolc, különben sokkal macerásabb volna, és már megyek is vissza a folyosóra. Jól esett volna egy-két bátorító szó, semmit nem mertem bent megkérdezni, amit akartam, és egyre jobban féltem az egésztől, de azt megtudtam, hogy ha minden jól megy, délután mehetek haza. Meglátom őt, elmesélem, hogy mit mondott az asszisztens, és csak akkor látom meg a mellettünk álló nagyon fiatal lányt, talán tizenöt, akár tizennégy is lehet, nyakában vastag sálat visel a folyosó pállott levegője ellenére. Kicsit távolabb húzódunk tőle, és ahogy ismét a fiú szemébe nézek, látom, hogy mennyire ideges. Félreteszem minden félelmemet, szembeállok vele, és megsimogatom a vállát, igyekszem megnyugtatni. Úgy lesz minden, ahogy a védőnő mesélte, nemsoká behívnak, aztán neked majd csak délután kell visszajönnöd. A padlót bámulja, válaszul csak bólint egyet. Láthatóan elkalandozik a gondolataiban, én pedig a folyosót pásztázva várok. Több órának tűnik az ott töltött idő, pedig maximum húsz perc lehetett. Nagyon izgulok, de igyekszem nyugodtnak látszani, mert már nincs több energiám még több emberhez, kábának érzem magam, mint ha tarkón vágtak volna. A vállán tartom a kezemet, érzem a nyaka erein a szapora szívverését. Egy nyugdíjhoz közeli nővér lép ki az egyik kórteremből, elkezdi a betegek neveit sorolni, akiknek velük kell tartania. Az enyém is köztük van. Az emberek elkezdenek búcsúzkodni, és én egy kicsit megszorítom a vállát, hogy ő is észrevegye, itt az idő. Ezt mondom is neki, és látom, ahogy felocsúdik, tenyerével végigsimít a kézfejemen, de az az izzadság miatt vizes foltot hagy. Kínosan elnevetem magam, és ellépek tőle.
Hatan vagyunk egy kórteremben, és miközben felveszem a hálóingemet, két csacsogó nő beszélgetéséből kihámozom, hogy nem mind abortuszra várunk. Ennél viszont nem jutok tovább a hallgatózásban, mert az előbbi nővér kihív, hogy ellenőrizze, rendesen megborotválkoztam-e. Ez egy meghökkentő mondat, de követem az apró helyiségbe a kopott, valaha fehér ajtón át. Hát, ezzel is megvagyok, visszasétálok a szobába. Az enyém a bal oldali középső ágy, van hozzá egy éjjeliszekrényem. A nővér arra kér, rakjak betéteket és vizet az éjjeliszekrényemre, ezekre szükség lehet, ha visszaérek. Ez után odalép egy sovány, körülbelül velem egyidős lányhoz, akié a jobb oldali ablak melletti ágy, és elveszi a szemüvegét, hogy ne történhessen vele semmi, amíg a lány nincs a szobában. Mielőtt kisiet, elmondja, hogy nekem még körülbelül egy órát kell várnom a műtét előtt. A szobatársaim tovább beszélgetnek, kiderül, hogy a lánynak egy cisztát fognak kiszedni, a mellette fekvő középkorú nő pedig daganatos beteg, már napok óta bent fekszik, mert a műtéte közben valamilyen komplikáció merült fel. A nő kedvesen megkérdezi a mellettem fekvőt, hogy ő miért van itt, mire könnybe lábad a szeme, elvesztettem a babámat, mondja, még korai volt a terhesség, így el kell távolítani. A másik kettő egy pillanatra szótlan marad, majd kifejezik sajnálatukat. Én csak csendben lapítok, nem nézek egyikükre sem, inkább beteszem a fülembe a fülhallgatómat, hogy biztos ne szóljanak hozzám. Némán elmélkedem, fáj látni, hogy valakinek áldás lenne az, ami nekem most nagyon nem hiányzik. Ettől még nem bántam meg a döntésemet, mindenkinek jobb ez így, mert biztos vagyok benne, hogy nem tudnék most jó életet biztosítani egy gyereknek, előbb saját magamat kell kimenekítenem a helyzetemből, talán elmegyek egyetemre, és majd, ha már nem az alkoholista apámmal meg az idegroncs anyámmal élek, akkor gondolkodhatok ilyeneken. Most lettem teljesen biztos a döntésben, és ez egy szürreális megnyugvással tölt el.
A nővér bejön a szobába egy beteghordóval, aki megkér, hogy szálljak le az ágyról. Lábon megyek a műtőig a hosszú, kanyargós folyosón a beteghordó után, aki a súlyos ágyat tolja. A szívem a torkomban dobog, már nem is fogom fel, hogy miért, átmegyünk két ajtón, ahol a férfinak le kell húznia a kártyáját, és egy üres folyosószakaszon mondja, hogy várjak itt, amíg be nem hívnak. Egy örökkévalóságig várok, amikor egy másik beteghordó érkezik azzal a lánnyal, akit korábban az anyukájával láttunk. Ezek szerint neki is abortusza lesz. Ekkor veszem csak észre a kéznyomokat a lábán, amik kilógnak a hálóingje alól, és a lilás csíkokat a nyakán. El sem tudom képzelni, hogy min mehetett keresztül, és most itt áll, halálsápadt arccal, és valószínűleg nem tehet semmiről.
A gondolataimból egy műtős szakít ki, aki behív. Ekkor realizálom, hogy nem csak engem fognak műteni abban a szobában, hallom másik orvosok, másik nők hangját. Kába vagyok, amikor odavezetnek egy ágyhoz, levetkőzöm, és felültetnek a székbe. Látom a szemben lévőt, akivel épp végeztek, nagyon rosszul fest szegény. Kapok egy fájdalmas injekciót, és ezután minden olyan gyorsan történik, alig fogok fel bármit, pedig végig ébren vagyok, azt érzékelem, hogy kapok egy gézdarabot, hogy törölgessem magamnak a vért. Amikor végre végeznek, teljesen kimerült vagyok, de egy pár perc múlva már fel is keltenek, alig állok a lábamon, belekapaszkodok valakibe, de szerencsére a beteghordó tol vissza a kórházi ágyamon. Forog velem a világ, pedig nem nézek semerre, a folyosón látom néhány beteg szánakozó pillantását, néhányan riadtan néznek, valószínűleg ők még műtétre várnak. Még arra sincs energiám, hogy szégyenkezzek, csak lehunyom a szemem. Vége. Fáradt vagyok, és megalázva érzem magam, bár nem tudom megmondani, hogy pontosan miért. Ki tudja mennyi idő múlva a nővér ébreszt, azt mondja, fel kell kelnem, ez a protokoll. Lassan segít felkelni, belém hasít a szinte elviselhetetlen fájdalom, kiment belőlem az érzéstelenítő. De nem történik semmi, kibírom, az ápolónő kikísér a mosdóba, majd vissza a kórterembe, igyekszem nem visszazuhanni az ágyba. Megkérem, hogy rakja ülő pozícióba az ágyat, mert szeretnék ébren maradni, hogy egy kicsit helyrerakjam a gondolataimat, amik össze-vissza cikáznak a kipurcant testem minden pontján. Ez után a nővér megpróbálja felkelteni a szemben fekvő lányt, neki valami más műtéte volt, de már nem emlékszem, hogy mi, a hasából csövek lógnak ki. Amint megpróbál felállni, rögtön visszaájul az ágyba, egy pillanat múlva felébred, falfehéren néz fel az ápolónőre, aki mondja, hogy majd később visszajön, és megpróbálják újra.
Néhány óra után engem, és egy másik betegtársamat, valamint azt a nőt, aki elvesztette a gyerekét, felszólítanak, hogy készülődjünk, hamarosan távozhatunk, a hozzátartozóink a folyosón várhatnak minket. Nagy nehezen felállok, és a nővér után kicsoszogok a folyosóra. Az ajtót kinyitni egy kész kínszenvedés, de aztán meglátom őt, és szinte a karjaiba zuhanok, megtart. Aztán valahogy sikerül megállnom a lábaimon, de legszívesebben lefeküdnék a mocskos padlóra. Hogy vagy, kérdezi, szédülök, mondom, de amúgy jól. Néztünk egymásra, de nem sírunk és nem is mosolygunk, egyszerűen megtörtént valami, aminek örülni sem tudunk, de bánkódni sem vagyunk képesek miatta. Amúgy szörnyű volt, mondom, futószalagon csinálják, épp csak a függönyöket húzták el, de így is láttam a szemben lévőt. Hallgattunk, aztán a kezembe adtak egy gézdarabot, teszem hozzá lassan, hogy törölgessem magamnak a vért. Látom rajta, ahogy elképzeli, és érzem, ahogy próbál összetartani. Odalép hozzám, és megölel, jó illata van, olyan, mint az eső és a régi könyvek illata. Most először érzem, hogy támaszkodhatok rá, hogy vigyáz rám, hogy velem van. Biztonságban vagyok, már nem kell magamat megvédenem, mert ő itt van. Megérkezett. Érzem, ahogy mélyen beszívja a levegőt, jól van, mondom, mindjárt összeszedem magam, majd kibontakozom az öleléséből. Ahogy elesetten csoszogok visszafelé, a fejemben koppan, hogy mennyire szeretem őt. Eddig is szerettem, de valahogy az érzés most sokkal erősebb. Eszembe jut az alibink, és hogy ő mit csinálhatott egész nap, és visszafordulok. És a nadrágot megvetted, kérdezem, mire zavartan bámul, mintha azt se tudná, melyik bolygón vagyunk. A nadrágot, kérdez vissza dadogva, igen, mondom, az van benne, és a lábánál lévő szatyorra mutatok, amiben egy ruhadarab lapul, és egy könyv sarka is kilóg belőle. Ja, igen, nyögi ki végül, mire elmosolyodom, szuper, mondom, nagyon kíváncsi vagyok rá.
Az ágyon ülve felnéztem az ölemből, ki az erkélyajtón, ki tudja meddig, a borítót bámulva forgattam a verseskötetet, ujjaim a kórházi karszalaggal játszottak. Bevallom, sokat gondoltam arra a napra, és nem csak azért, mert egy kórházban dolgozom. Szinte minden héten eszembe jutott, és egy hónapja rá is kerestem a Facebookon, a legutolsó posztja egy jegygyűrű volt egy fehér kézen, aminek vékony ujjait gyönyörű halványrózsaszín, mintás körmök díszítettek. Lenéztem a saját vastag ujjaimra, körömlakkot utoljára húszévesen használtam, akkor is feketét. De tudom róla, hogy boldog. Megtalálta a boldogságát. Nyár végéig együtt maradtunk, de már nem volt olyan felhőtlen a viszonyunk, mint korábban, valamiféle kiszámíthatatlan ragaszkodás vette át az addigi egyszerűbb szerelem helyét. Őt végül felvették a fővárosi egyetemre, igaz, épp hogy elég pontot szerzett, de bekerült, nekem viszont nem sikerült. Azon a ponton már nem is akartam igazán, fogalmam sem volt, hogy mit akartam csinálni, az egyetem csak egy logikus lépésnek tűnt, amire minden diák vágyik, így hát megpróbáltam. Nem voltam elkeseredett, amikor nem vettek fel, pont annyira nem érdekelt, mint az, hogy így tovább kellett pelenkáznom a nagymamámat, vagy hogy továbbra is értelmetlenül veszekedhettem anyámmal. Nem volt célja az életemnek, csak léteztem, aztán fél évvel később úgy döntöttem, továbblépek, és elvégeztem egy képzést a szülővárosomban. Vele viszont már augusztusra eltávolodtunk egymástól, mindketten tudtuk, hogy ebből nem lehet egészséges kapcsolat, és így még egyszerűbb volt, hogy ő másik városba is költözött. Talán többet is beszélhettünk volna erről, de egy idő után mindkettőnknek teher volt, és nem igazán volt miről beszélni. Vagy talán túlságosan fájt volna beszélgetni, nem tudom, de a végére már fogalmunk sem volt egymás érzéseiről. Csak szép csendben vége lett. Elkezdtünk valami másra vágyni, valami újra, hogy ne csak a régi önmagunkat, de mindent, ami arra emlékeztet, hátrahagyjunk.
Egy szirénázó mentőautó zökkentett ki gondolataimból, felkeltem az ágyról, és összeszedtem az íróasztalon heverő holmikat, és kivittem a konyhapultra. A csészét elmosogattam, és a szárítóra tettem, a szakácskönyveket beraktam az egyik fiókba, és a szoba felé tartva a neszesszert a fürdőszobában hagytam. Visszatérve a szobámba a telefonomon beindítottam egy albumot, amit aznap hallgattam. Még mindig a kedvencek közé van elmentve, tisztán emlékeztem a címére: White Pony. Amikor a buszon hazafelé jöttünk aznap este, a fáradtságtól és a hirtelen ránk törő közös magánytól képtelenek voltunk beszélgetni. Elővettem a discmanemet, és a vállára döntött fejjel elkezdtem lejátszani a lemezt, amit már kora reggel is hallattam a buszmegállóban. Ő közben az ablakon át az éjszaka megbabonázó sötétségét nézve merengett. Az album felénél már nem bírtam tovább ébren maradni, elaludtam a vállán, a biztonságot adó ölelésében. Az album pont annyira tetszett, mint egykor, az ágyon fekve végighallgattam. Amikor a végére értem, leállítottam a lejátszást, és mozdulatlanul élvezem az újra visszanyert mély csöndet percekig. Ültem még egy kicsit, de nem gondoltam semmire, az erkélyajtón keresztül bámultam a főváros nyüzsgő utcáját. Végül visszacsúsztattam a kórházi karszalagot a lapok közé, valahova a kötet közepébe, lassan felkeltem az ágyról, és felraktam a könyvet a polcra az anatómia atlasz mellé.
Keszthelyi Kata
Megjegyzések
Megjegyzés küldése