Ti küldtétek #6 - Élet egy középkori városban


Bremen, 1280

Amikor a magasra ívelt nyugati városkapun átlépünk, a vidéki zöld és friss tájból hirtelen nyomott levegőjű rengetegbe érünk. Először a kis szűk utcákba préselődő, egymáson átgázoló tömeg tűnhet fel, mely már minket is azonnal a városfalhoz kényszerít. Az ég felé magasodó fagerendás épületek és enyhén görbült háztetők adhatnak csak irányt, merre is kell mennünk a központ felé. A tömeg sodrásában lassan indulunk előre. Az utcák sugárszerűen irányulva vezetnek az ovális piactérre. Útközben persze megkapunk mindent. Az egyik emeleti ablakból gondatlan szolgáló éppen egy terítőből ráz ki ételmaradékot; még épp időben sikerül arrébb ugranunk előle. A lábunk alatt mocskos szennyvíz csordogál a macskaköveken, de az is előfordul, hogy a káposztalevél vagy petrezselyemzöldje is ott rohad el.   
Velünk szemben robbanásszerűen özönlik a nép, mely általában a köznép apraja- nagyja, a piacról hozott teli kosarakkal, ládákkal, taligával. Mérgesen ripakodnak az előttük nézelődő, sétálgató polgárokra, akik rémülten siklanak el a dulakodó parasztok elől.   

A főtéren feldúsul a nyüzsgés, meglátjuk a szemben álló templom csúcsíves toronysisakját, melyből rezes hangján kong a delet jelző harang. Ponyvatetős bódék sorakoznak szakadatlanul, mindegyik mögött teltképű eladók mosolyognak felénk, ha egy pillantást vetünk a portékáikra. Zöldségek, tejkészítmények gazdag kínálata vár minket; húsok, halak nyers szaga és keleties fűszerek illata száll a levegőben. Az egyik árus gyönyörű, színes szöveteket mutogat a közönségnek. Odalépünk hozzá, és megkérdezzük, honnan valók ezek a finom szövésű kelmék. 

- A posztó éppen flandriai takácsok keze munkáját dicséri, a Hanza-kereskedelem nagy kincse! - hangzik a válasz.   

A tér szélén terebélyesedik a város egyik legtekintélyesebb épülete, a városháza. Mellette alacsonyabb házak sorakoznak hatalmas ablakkal. Vajon mi lehet? Odaérve halljuk, hogy kalapálás, gyalulás hangjai szűrődnek kifelé. Az egyik ablakon betekintve három dolgozót pillantunk meg, akik a fellógatott lábbelikből ítélve suszterek. A legidősebb közelebb jön. 

- Mit parancsolnak? – kérdezi. Megmondjuk, hogy látogatók vagyunk, messziről jövünk, és szeretnénk megismerni a munkájukat.  
- Hát, amint látják, ez itt az én műhelyem, én vagyok Hans Gärtner mesterember, aki az inasával és legényével egy lovaglócsizmát készít. Ludwig, az inas még kezdő, nem sokat tud a mesterségemről, ő sokszor csak figyel, de most megpróbálkozhat a talpalással. A másik a legényem, Peter, aki hamarosan végleg kitanulja a szakmát, és ő is mesterré válhat. Én egy céh tagja vagyok, ami a Bremenben munkálkodó többi suszterrel köt össze, akik ugyanolyan elvek szerint dolgoznak, mint én. Például nem dolgozhatunk többet, más módszerekkel, több segéddel stb. Még az is meg van szabva, mennyi fizetést adhatunk. Mindezeket azért, hogy ne legyenek különbségek az egyes műhelyek bevételei, és ezáltal a mi anyagi helyzetünk között.  

A téren tovább nézelődve eszünkbe jut, hogy mást is megkérdezhetnénk arról, milyen itt az élete. Biztosan sok érdekeset tudna ő is mondani. Útközben szembe is jön egy fiatal legény, aki éppen a perecárustól köszön el. Látszólag nem sietős a dolga, mint a többi vásárlónak, ezért megkérjük, meséljen egy kicsit, milyen itt Bremenben az élet.  

- Én, tudja, nem itt lakom, csak a nagybátyámhoz és feleségéhez jöttem látogatóba vidékről. Ezért nekem itt nincsen semmiféle polgárjogom. Nem szavazhatok, mint a rokonaim, akik itt polgárként élnek nagyobb házban, még egy cselédjük is van. Ők most is éppen egy szavazáson vesznek részt, ahol arról döntenek, ki legyen a templomuk új plébánosa, miután az előző meghalt a múlt héten. A városi tanács, melynek tagjait szintén ők választották meg három héttel ezelőtt, nagyon szakértő. Ők választottak bírót az elmúlt héten, és meg kell hagyni, nagyon jól döntöttek végül, mert Rudolf Weicherttel sokkal elégedettebbek lehetnek a polgárok, mint az elődjével. Például ő javasolta a városi tanácsban, hogy legyen egy harmadik kapu is a városfalon, mert annyi vidéki jobbágy jár be hozzánk naponta a piacra, hogy rettenetes nagy tömeg van mindig. Lehetséges, hogy inkább ideköltöznék én is vidékről, a szüleim házából. Apám már négy generáció óta örökli a jobbágytelket. De itt jobb élet várhat rám. Ráadásul itt nem is kell egyénenként adózni, hanem közösen adják meg a pénzt a királynak. Valahogy sokkal jobb érzés ennyi joggal és szabadsággal rendelkezni.  
- És el tudná mondani, hogy a városok hogy tettek szert ennyi lehetőségre? Hiszen látjuk, mennyi joggal élhetnek itt.
- Igen, nos, én úgy tudom, a városlakók ősei szerettek volna szabadabb életet maguknak, ezért velük együtt azok a kereskedők is, akiknek érdekükben állt tágabb piaci lehetőségeket szerezni, megalapították az úgynevezett kommunát, aminek segítségével kiharcolták az önkormányzati jogot. Ez lényegében azt jelenti, hogy ők maguk dönthetnek a saját életükről, vezetőikről.   

Miután elhagytuk a teret, még egy kicsit nézelődünk a környező utcácskákban, de az is lehet, hogy vásárolunk valamit a piactéren. 






***
A munkát segítő gondolkodástérkép megtekinthető itt:
https://www.goconqr.com/mindmap/28972518/a-k-z-pkori-v-ros?locale=en-US


Írta: Radó Lilla 9.C

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az élet egy csoda, egy csoda! - Interjú Németh Daniella "Danóval"

DÖK-nap a Babitsban

A tudás évszázadokon átívelő érték - Pedagógusnap 2021