„A koncentrációs táborok boldogsága” – filmkritika a Sorstalanság című filmről
2001 óta április 16-án tartjuk a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapját. Az elmúlt évtizedek során számos mű született, mely a koncentrációs táborokat tematizálta ― egyik kiemelkedő ezek közül Kertész Imre Sorstalanság című regénye. Hogy iskolaújságunk is megfelelően megemlékezzen erről a napról, most ezen kötet filmadaptációjáról készültünk egy cikkel.
A regénnyel azonos című Sorstalanság 2005-ben került legelőször bemutatásra. A magyar viszonylatban igen nagy költségvetéssel elkészült film színészgárdájában szerepel Nagy Marcell, Dimény Áron, Harkányi Endre illetve Schell Judit is, a filmzenét pedig a nemzetközileg is elismert Ennio Morricone szerezte. Rendezője Koltai Lajos ― tagja az Amerikai Filmakadémiának és az Amerikai Operatőrök Országos Egyesületének is ―, aki legfőképp operatőrként vált ismertté. Ez azonban felvethet kérdéseket azt illetően, hogy vajon korábbi munkája mennyiben befolyásolta a film készítését és megítélését.
Szerintem a rendezői és operatőri munkának van számos közös területe, így Koltai Lajosnak mindenképpen volt egy előnye azzal kapcsolatban, hogy rendezővé lépett elő. Ez magában hordozza, hogy ért a fénybeállításokhoz, a szereplők tudatos megjelenítéséhez, a színvilághoz, és még rengeteg minden máshoz, ez a technikai háttértudás azonban nem teszi őt rendezővé, amely munkakörben minden színészt, statisztát és egyéb közreműködőt neki kell irányítania saját ízlése szerint, úgy, hogy az lehetőleg valamilyen mélyebb jelentést is átadjon. Igen, valamiben persze segített neki a korábbi tapasztalata, de a legfontosabb feladata mégis az lett volna, hogy a lehető leghűbben mutassa be az eredeti regény mondanivalóját, ami viszont nem csak a szép közeli, illetve szimbolikus jelentőségű vágóképekből áll. Épp ezért érthető, hogy sokan kritikával illették a film és könyv közötti egyértelmű különbséget, míg az tagadhatatlan maradt, hogy képileg a film remekel.
Érdekes tény még a filmmel kapcsolatban, hogy a forgatókönyvet maga az író, Kertész Imre írta.Bár az mindenképp igaz, hogy így jobban érvényesülhetett az írói hang, de elég-e mindez egy jó filmhez? Ha általánosságban gondolkodunk róla, sok könyvadaptáció azért bukott ekkorát, mert a rendező illetve a forgatókönyvíró kicsit másképp értelmezte a forrásszöveget, megváltoztatva egy-két részletet, esetleg kihagyva azokat, melyet a rajongók persze nehezményeznek. Épp ezért logikus döntés, hogy ha lehetséges, az eredeti szerzőt kell a forgatókönyvírói székbe ültetni, hogy önmagához hűen a nagyképernyőre írja meg ugyanazt a történetet. Ez együtt jár azonban azzal a hátránnyal, hogy ha ezzel a feladattal esetleg nem tud teljes mértékben megbirkózni (ami érthető, hisz az író és forgatókönyvíró nem teljesen ugyanaz), vagy a filmkészítési folyamat valamely későbbi pontján csúszik el az alapkoncepció, akkor az író is nevét adta az elkészült termékhez, ezzel akár önmagát is rossz fényben feltüntetve. Pár kritikus egyébként ezt is megjegyezte a Sorstalanság kapcsán.
A tartalomra áttérve a film a főszereplő, Köves Gyuri szemszögét követi. Erre a következtetésre számos példa ad okot ― sokszor látjuk, hogy miután egy-egy esemény lezajlik (mint amikor halottan esik össze az ember, aki mielőtt a buszról leszedték, a beteg édesanyját akarta meglátogatni), utána Gyuri arcát is mutatják, amint azt végignézi. Emellett a cselekmény mindvégig őt követi egészen az apja munkatáborba hívásától a pár hónappal későbbi, rögös úton való hazajutásig ― ezt erősíti az is, hogy a cselekmény pár pontján Gyuri narrátorként szólal meg belső monológ formájában leírva érzéseit, gondolatait.
A filmmel kapcsolatos egyik legvitatottabb kérdés az, hogy az mennyire tudja megtartani a regény közömbös, tárgyilagos nézőpontját. A legtöbb kritikában az olvasható, hogy kevéssé, ha nem semennyire, amely állítással sajnos egyet kell értenem. Rendkívül szembetűnő, hogy a párbeszédeken és monológokon kívül minden át van itatva valamiféle érzelemkeltő, könnyfakasztó melankóliával. Bár igaz, hogy a szereplőkben sokszor semmi érzelem nincs, amint beszélnek (ez főleg Gyurinál látszik, aki az elejétől fogva közömbös, semmitmondó, szenvtelen hangon nyilvánul meg), ez egyáltalán nem vesz el abból, hogy a lassan elsötétülő, fekete-fehérré változó kép és szívszorító zene mind az elkeseredést, a közömbösség lehetetlenségét sugallják. Sok esemény van elénk tárva, amelyre kevésszer reflektálnak igazán a szereplők ― ez abból is látszik, hogy a Gyuri által látott szörnyűségekre nincs különösebb reakciója a fiúnak ―, de erre nincs is feltétlenül szükség, amikor az elsődleges cél sokszor a nézőkből kiváltani valamilyen érzelmet. Rengeteg jelenet van, amely az érzékenyítésről szól, mint például amikor a zsidó foglyoknak órákon keresztül kell ácsorognia, miközben sokan a végére már összeesnek; vagy amikor a már állni is képtelen Gyurit viszi el valaki a hátán cipelve, a fiú pedig fejjel lefelé nézi végig a rengeteg hullát és a koncentrációs tábor egyéb kegyetlenségeit. Éppen ezért gondolom tehát, hogy a filmnek nem sikerült visszaadnia a regény tárgyilagos, közömbös hangvételét.
Amint az az előző bekezdésben is említettem, a filmmel kapcsolatos érzelmeinket igazán a zene kavarja és erősíti fel ― amint az sok másik filmre is így igaz. Ennio Morricone művei nekem személy szerint nagyon tetszettek, ugyanis alapból is nagyon szeretem a filmzenéket, viszont elsősorban mint zene értékeltem őket nagyra. Ha összevetem a filmmel, akkor egy kicsit már másképp vélekedem. Sok szívszorító jelenethez legalább ugyanannyira szívszorító dallam társult, ezzel viszont csak jobban hangsúlyozta a holokauszt igazságtalanságát és embertelenségét, ami pedig nem lett volna feltétlenül a regény ― vagy akár a film ― célja. A zene egyébként is nagyon erősen tud hatni az emberi érzelmekre, ez a filmek egyik leghatásosabb közvetítőeszköze, így itt is az emberből rögtön a sajnálkozást, bűntudatot és szörnyülködést váltja ki. Ami azonban a regényhez is jobban illet véleményem szerint, az a film legelején és végén hallható betétdal, amelyben a fúvós hangszerek egyszerű dallama jelképezi a reményt és a borzalomban is meglátható jót.
A színvilág is fontos kifejezőeszköz a film során ― az elején barnás, fakó, szépiás színpaletta tárul elénk azt éreztetve, hogy itt még egy gyerekes illúzió, tudatlanság, békesség állapota áll fenn, azonban ez valamikor össze fog törni. A koncentrációs táborba tartó út során fokozatosan színtelenedik el a kép, a végére már szinte teljesen monokróm, fekete-fehér színeket látunk, ami komorrá, nyomorúságossá és reménytelenné teszi az egyébként is szörnyű eseményeket a képernyőn. Így követi végig Gyuri lelki folyamatait, aki a táborban átélt megrázkódtatások hatására teljesen széthullik, a lelke kiüresedik. Pár jelenet igyekszik érzékeltetni, hogy még mindezek ellenére is talál valami bizarr boldogságot helyzetében ― például amint a naplementét nézi, ezen próbálkozások azonban eltörpülnek amellett, mennyire melankolikus és kilátástalan hangulatot teremt az egyre kevesebb fénnyel is dolgozó film. A hazatérés jeleneteinél ismét kiszínesedik a kép, valamiféle reményt adva, ami azonban már sosem lesz olyan, mint korábban volt ― éppúgy, ahogy Gyuri élete sem.
A könyvben Gyuri a saját élettapasztalatairól beszél sokszor „természetesnek” véve, hogy annak része a holokauszt. Ellenben sokszor naiv, tudatlan megnyilvánulásaihoz hozzájárul, hogy Kertész Imre regényében a nyelvi eszközök segítségével beleláthatunk egy felnőttesebb perspektívát is a narrátori hangba. Mindezt a film álláspontom szerint egyértelműen kevésbé jeleníti meg ― bár az igaz, hogy Gyuri sok dologról keveset vagy mást tud, a film végső konklúziója mindezek mellett mégis légből kapottnak tűnik. Nagy Marcell játékából először az tükröződött számomra, hogy Gyuri csak sodródik az eseményekkel, mintha ő maga is egy külső megfigyelője lenne a saját kegyetlen sorsának, mert annyira érzelemmentes, szenvtelen hangon szólalt meg, a végén mégis a holokauszt boldogságának lehetőségét kérdőjelezte meg, míg az ezt megelőző egy-másfél óra egyértelműen a szörnyűségekre, embertelenségre helyezte a film mondanivalóját. Kijelenthetjük tehát, hogy Gyuri közömbössége és naivitása jól átjön, az ezt rétegező narrátori hang és felnőtt szemmel való jobb belelátás a helyzetbe viszont egyáltalán nem.
Visszautalva az egyik előző bekezdésre még egyszer megemlíteném, hogy a film igen nyers kritikát kapott, itt viszont szeretném mindezt jobban kifejteni. Szerintem túlzás „holokauszt giccsnek” nevezni a Sorstalanságot ― mint ahogyan azt pár kritikus tette ―, azonban meg tudom érteni azok álláspontját is, akik kétkedve szemlélik azt, hiszen sok gondolattal én magam is egyetértek. Egy olyan néző számára azonban, aki a regény ismerete nélkül tekinti meg a filmet, mégis mondhat valami fontosat, még ha azt rengeteg más filmből is hallhatta már előtte. Ugyanúgy tagadhatatlan, hogy a nagy költségvetés lehetővé tette az igen jó kivitelezést, így szerintem abba is kevéssé lehet belekötni. Viszont a további szempontok vizsgálata során sajnos kénytelen az ember a csalódást okozó tényezőket is sorra venni. A legszembetűnőbb, hogy a Kertész-regényben megfigyelt újféle perspektíva helyett a Sorstalanság adaptációja inkább a bűntudatkeltésre, az elszörnyülködésre helyezi a hangsúlyt ― mint ahogyan sok film már azelőtt megtette, így lényegében Koltai Lajos munkája is csak egy elcsépelt sémát követ.
Végezetül érdemesnek tartottam megemlíteni, hogy a filmbe bekerült pár olyan jelent is, amely a könyvben nem szerepel. Vajon ennek mi lehet a szerepe, és hogyan árnyalja a mű üzenetét? Véleményem szerint ez mindenképp hozzáad valamit, tovább bővíti a film által megalkotott sötét világképet. Szerepel a filmben egy olyan jelenet is, ahol Gyuri a kihívásokkal teli hazatérése után több, a cselekmény elején megismert szereplővel is találkozik. Ez a történetnek egyértelműen egy jobb befejezést, kerekséget adott. Egyrészt a beszélgetéseik betekintést nyújtottak abba, hogy Budapesten milyen volt átélni az utóbbi, téli hónapokat, illetve képet is adtak a háború befejezését követő időszakról is. Az emberek bizalmatlanok lettek, de főként az üldözött sorsú zsidók, akik még a saját ismerősük láttán is kicsit elképedtek, hogy egyáltalán megadatott nekik az öröm, hogy viszontláthatják. Ez egy keretet adott a történetnek, így szerintem nagyon jó, hogy belekerült. Bár itt azt is érdemes megjegyezni, hogy míg a filmben tökéletes helye volt ezeknek a jeleneteknek, már nem olyan biztos, hogy ez a regényre is igaz lett volna.
A személyes véleményem nem rögtön a film megnézése után született meg. Amikor végignéztem, legalább egy óráig el kellett kicsit gondolkodnom, hogy mit is éreztem pontosan. Természetesen tudatában voltam addig is, milyen embertelen sorsuk volt a koncentrációs táborokat megjárt embereknek, amikor azonban szembesítve vagyok ezekkel a tényekkel, mindig kicsit ledöbbenek, hogy ez tényleg megtörtént. Ilyen szempontból tökéletesen célba talált Koltai Lajos filmje, mert sikerült elszomorodnom és szörnyülködve gondolnom arra, hogy az emberiség sosem változik, és a történelem ismétli önmagát, akármilyen kegyetlenségekre is került sor. Viszont amikor elolvastam pár kritikát és cikket, sokkolt, mennyire más is maga a regény, és még kedvet is kaptam, hogy csak az összehasonlítás kedvéért elolvassam. Azok alapján, amiket láttam, sokkal érdekesebbnek tűnik Kertész regényében Köves Gyuri egyedi, más szemszöge, amint egy ilyen lelkileg megterhelő eseményről ily közömbösséggel tud beszélni, és mintha a kamasz életének mindennapi részének kezelné azt. Sajnáltam, hogy ezt így nem sikerült átadnia a filmnek, ami előzetes utánajárás nélkül egyébként jól le tudott kötni.
Összefoglalva, Kertész Imre Sorstalanság című regénye egy új nézőpontot, olvasatot adott a holokausztról, míg ezt a Koltai Lajos rendezésében készült azonos című filmnek már kevésbé sikerült tartania. A nagy költségvetés miatt sokan nagy elvárásokat támasztottak a film kapcsán, mely azonban a kritikusok zömének inkább csalódást okozott, mintsem örömöt. A képi világ ― amely tagadhatatlanul kiváló, többek között a rendező operatőri múltjának köszönhetően ― és a zene inkább a bűntudatot és sajnálatot ébreszti bennünk, mely bármely másik filmnél nem lenne probléma, a Kertész-regény adaptációjaként viszont már annál nagyobb különbséget eredményez. Persze ettől függetlenül érdeklődéssel ültem végig a filmet, de ha kicsit mélyebben akarnám átgondolni a koncentrációs táborokról alkotott képemet, inkább a könyvet olvasnám el szívesebben.
Knoch Dorottya, 12.C
Megjegyzések
Megjegyzés küldése