Ti küldtéttek #30 - A dallam (novella)

Mindössze hét voltam. Édesapám egyik napról a másikra ment el. Anya próbálta vele felvenni a
kapcsolatot, de a folyamatos elutasítás a végére teljesen kiégetté tette őt.

Én nem értettem, miért történt ez. Csak azt tudtam, hogy elment, és vele együtt a felejtés homályába veszett az a régi dallam is, amelyet mindig akkor játszott, ha egyedül volt a szobában, vagy ha le akarta vezetni az anyámmal folytatott veszekedés feszültségét.

Egy félkész dallam, mely a darab egy pontján mindig elakadt. A zongorabillentyűk által megszólaltatott hangok enyhe rezgése, az utolsó hangfoszlányok végleg elhalkultak.

Mindig csak eddig hallottam a művet, de ebben benne volt számomra apám egész személye.

Úgy éreztem, én vagyok a felelős azért, hogy elment. Biztos voltam benne, hogy nem tudtam eleget nyújtani, ezért hagyott el minket. Előtte mindig unszolt, hogy gyakoroljak én is a zongorán, de még kicsi voltam, és nem tudtam értékelni a hangszeren való tanulást.

…Aztán elment. Bizonyítási vágy tombolt bennem: jobban is tudom csinálni, meg tudom tenni; látod: nem kellett volna elmenned! Így miután hazaértem a suliból és levágtam az iskolatáskámat a szoba sarkába, azonnal nekiálltam zongorázni. Ezzel a szorgalommal tizenöt éves koromra már profi szinten játszottam, túlszárnyaltam a tanáromat.

De mindeközben, ahogy egyre fakultak az emlékek, megfakult az eredeti cél és motiváció is. Már nem tudtam, miért játszom, csak azzal voltam tisztában, hogy semmi máshoz nem értek úgy, mint ehhez a hangszerhez.

Közben teltek az évek, tizennyolc lettem: felnőtt. Olyan, aki hamarosan leteszi az érettségit, s akire a barátok felnéznek a zenei tehetségéért. Elszálltam magamtól, de annyira, hogy csak azért létesítettem kapcsolatot az első szembejövő lánnyal, mert felnézett rám a zongoratudásom miatt.

Addig jártunk, míg egy évre rá teherbe nem esett. Egyszerre megijedtem. Eszembe jutott az a régi emlék. Apám.

…Mi van, ha az a gyerek velem is úgy járna, mint én apámmal? Ráadásul az anyját is tönkre tenném.

Még egy-két alkalommal találkoztunk, de ez részemről már erőltetett volt. Tudtam, hogy ez nem mehet így örökké.

Miközben ez mardosott belül, otthon egyedül egyre csak zongoráztam. A hangok közé menekültem. De azt vettem észre, hogy amikor egy-két kész darab lejátszása után csak úgy magamnak kitalált hangsorokat adtam elő, annak mindig az lett a vége, hogy valami valódi dallamot jászottam le. Egy ismerős dallamot… Mégpedig azt a dallamot. Apám dallamát.

Végül utánakerestem a neten a dalnak, és kinyomtattam a kottáját. Pár nap alatt megtanultam, és immár én nem csak egy részletet játszottam, hanem azt az egészet, ameddig apám sosem jutott el.

Néhány hét elteltével a lány döntés elé állított, és azt mondta, hogy vagy házasodjunk össze, és akkor vegyük komolyan az ügyet, vagy… de nem mondta ki a végét.

Én sem mondtam ugyan ki, de befejeztem a mondatot a cselekedetemmel, ugyanis a második lehetőséget választottam. Megfutamodtam.

Ezek után azt láttam a legjobbnak, ha másik városba költözöm, így miután mindent megszerveztem és összepakoltam, elindultam a vasútállomásra.

Az állomáson azonban állt egy zongora, közhasználatra. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és leültem mögé. Ráillesztettem az ujjaimat a fekete-fehér billentyűkre, majd elkezdtem játszani a dalt. A dalt, ami az egész életemet végigkísérte. Azelőtt még sosem játszottam annyi szenvedéllyel és hévvel, mint akkor. Abban benne volt minden. Az összes gondolatom és érzésem; benne volt az egész életem; és benne volt az apám…

A lelkem minden fájdalma abban a pár percben kiömlött belőlem, szétáradt a billentyűzeten és hangokká formálódva betöltötte a teret. Mind az állomás fizikai terét, mind a szívem üresen kongó, fájó tereit. Mikor leütöttem az utolsó hangokat, megkönnyebbülten csúsztattam le kezeimet a billentyűkről, és felnéztem.

Egy kopott, szürke ruhás férfi állt előttem. Arcán mély ráncok mutatták életének fájdalmas, gondterhelt éveit… S akkor egyszercsak ráismertem. Ő volt az. Önkéntelenül bukott ki belőlem a szó: Apa!

Szemeiben mintha könnyeket véltem volna felfedezni, de a legfőbb, amire egész életemben vágytam: büszkeséget.
Elmondta, hogy attól félt, nem tud nekem eleget nyújtani, elég jó apám lenni. Azt hitte, nincs rá szükségem, mert nála csak jobb apák vannak, ezért ment el, és egész életében lelkiismeret-furdalás gyötörte ezért a tettéért. Ezután elmondta, hogy rákos daganattal jött ide kezeltetni magát, habár az orvosok szerint ennek már nincs sok értelme.
Végül azt mondta: Ha egyszer saját gyermeked lesz, ne tékozold el a vele tölthető időt! Légy jobb apja, mint amilyen én a tiéd voltam! Nem sokkal e sorok és az elérhetőségének megadása után elment.

Zaklatottan álltam meg kinn a peronon. Még akkor sem térem magamhoz, amikor befutott a vonatom. Néhány percig várt a felszállókra, de én nem mozdultam a tömeggel. Még mindig a nemrég lezajlottakon jártak a gondolataim. Mikor elindult a vonat, még akkor sem mozdultam. Végignéztem, amint elhalad előttem, s abban a percben megértettem apám dalának titkát!

Mindketten kötődtünk ahhoz a dallamhoz, ám míg ő csak egy részletét tudta lejátszani, én az egészet. Ez vonatkozott az apaként betöltött szerepünkre is. Míg ő az egyik résznél elakadt, én végig fogom csinálni. Én be fogom fejezni, amit ő félbehagyott.
P. T. (9.F.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Magyar írók és költők, akik mentális betegséggel küzdöttek

József Attila halála - az örök rejtély

Babits Mihály 140: Babits Mihály betegségei