Félelem (diákírás)

Egy szobában ülök valakivel.
Nem közvetlen mellette, mögötte vagy előtte, de pont úgy, hogy jól láthassam, mit csinál.
Egy szót sem szólok, ahogyan ő sem. Innen már tudni lehet, hogy a kommunikáció haldoklik, sőt, az elejétől fogva nem is volt jelen igazán.
Én nem kedvezményeztem, hisz féltem.
Ő nem kezdeményezett, mert nem talált túl nyitottnak ahhoz, hogy társalogjunk.
Ezzel nem is lett volna semmi probléma, de ha mögé nézünk a dolgoknak, én ezzel álmodom néhanapján.
Nem sokszor, de mégis emésztenem kell, hol kezdődtek a problémák és hogy mi ment félre.

Egy szűk helyen vagyok.
Nem kapok levegőt, szinte megfulladok. Ver a víz, remegés járja át a testem, alig tudok megmozdulni.
Nem sokan érezhetik át ezt, hisz ilyen is csak nekem van.
A fejemben mindig csak a szabadulás a cél.
Ki innen, mert valami rossz fog történni, amit nagy eséllyel nem lehet majd visszafordítani.

A téren vagyok.
Szeretek itt lenni, azonban valami mégsincs rendben.

Egy nagy épület tetején vagyok.
A csillagokat nézem innen fentről, mert így közelebb érzem őket magamhoz.
Valami azonban mégis akadályoz engem. A magasság. Hiába akarok itt lenni, nem merek.
Érzem, hogy rosszul leszek. A csillagok fent vannak, én pedig lent.
Egy padon, ami nem egy épület teteje.

Telefonon beszélek az egyik barátommal.
Nagyon kedvelem, pedig csak pár hónapja ismerjük egymást.
Olyan titkokat is tudunk egymásról, aminek a bizalom a jele.
Bizalom.
Fura szó. Sokan nem ismerik.
Ahogyan a „barátom’’ sem ismerte, mert épp most hazudott nekem. Hazudott. Ő, akitől soha nem számítottam erre, mégis megtörtént, mert ő máshogy bízott, mint én.

Éppen egy horrorfilmet nézünk, ami nagyon jó.
Ha a valóságban próbálom elképzelni azt, amit a fikcióba látok, az nehezen menne.
Hisz a rendezők olyasmiket találnak ki, amik a valóságban nem léteznek, így ezzel próbálják felhívni a figyelmünket bizonyos dolgokra.

Négygyerekes anyuka vagyok.
Van egy férjem is, akit nagyon szeretek. Ott van velem jóban-rosszban, mégis aggódom, hogy elveszítem, mert ugyebár, aki családot alapít, az tudja, hogy hiába adott életet, azt könnyen el is vehetik csupán csak azzal, hogy kilépnek az ajtón.
Így a napi szinten való aggódás monoton dologgá vált nálunk.

Épp egy állásinterjún vagyok, ami a hónapban már a harmadik.
Szeretem, amit csinálok, mégis joggal feltételezem azt, hogy most egy újabb csalódás fog érni. A külsőm miatt, mert csálék a fogaim, bűzlők a gyorséttermi ételtől, amit interjú előtt ettem, szemüvegem is van, de nem modern. Kinevetnek a külsőm miatt, ezért nem vesznek fel.
Pedig, ha tudnák, legbelül mindennél többet érne az, hogy megkapjam ezt az állást.

A hídon állok.
Olyan, akár egy filmbeli jelenet.
Hónapok óta tervezem, hogy azon a napon, amikor megszülettem, leugrom innen, hisz miért az élet fosztana meg attól a döntéstől, hogy ne éljek, amikor én magam is megtehetem?
Nem tudom, mi fog ezek után következni, de legalább van egy kis esélyem arra, hogy megismerjem a halálfélelmet.
Nem kell más hozzá csak egy elme, ami mindent végiggondol, ami mindent eltervez, ami a hátramaradottakkal is törődik majd, mint például az anyámmal, az apámmal, a testvéreimmel, a barátaimmal. Bár nem igazán tudom, kik azok.
Úgy érzem mindjárt elájulok. Szédülök, hányni tudnék, innom kéne pár korty vizet, le kéne ülnöm egy székre.

Egy prezentáció előadása előtt vagyok 10 perccel.
Emberek előtt kell majd beszélnem, ami nem könnyű. Szeretek beszélni, de ha esetleg nyilvánosan elrontanék valamit, kinevetnének. Akkor talán az izgalom miatt nem emlékeznék rá, de később úgyis elmondanák a többiek, mi is történt valójában.

Álmodtam.
Zaklatottan kelek az éjszaka közepén, hiszen egy újabb rossz álomból riadok fel.
Álmomban vitáztam azzal, akit a legjobban szeretek.
Az agyam megint győzött a szívemmel szemben. Küzdöttem, de elbuktam, ahogy ő is küzdött velem, de elbukott.
Végül megint én rontottam el a dolgokat csupán csak azzal, hogy túlgondoltam egy rövid üzenetet.
Biztos a munkáról beszélgetnek... -- nyugtatom magam a bolt egyik polca mögött, ahonnan épp a páromat lesem, ahogy egy kolléganőjével beszélget.
Már megint betegesen féltékeny vagyok, mivel azt hiszem, hogy ő teljesen az enyém.
Ám nem is csak a féltékenység jár át, hanem az elutasítottság érzése, mint régen.
A szomorúság amiatt, hogy mással jobban élvezi a dolgokat, mint velem.
A harag, hogy nem tudom, mi zajlik pontosan a fejében, mikor cselekedni készül.
Felszabadultabbnak látszik mellette, mint mellettem, ezért érzem ezt.

Épp a mosdóban vagyok.
Már 10 perce erőlködőm azon, hogy mikor fog kijönni az az étel, amit 20 perce fogyasztottam el. Gondoltam rá, hogy meghánytatom magam vagy bevehetnék egy hashajtót, mert idegileg nem bírom már. Ha ráállnék a mérlegre, többet mutatna, mint kellene, és akkor a társaim és a közösségem sem fogadna el olyannak, amilyen vagyok. A külsőm miatt.

Egy nagy tömeg közepén vagyok és nem látok senkit, akihez tartoznék, akiket a szüleimnek nevezhetnék, így elhatározom, hogy várok még pár percet, hátha bemondják a hangosbemondóba, hogy valakinek a gyereke elveszett.
10 perc, 20 perc, 30 perc, 1 óra.
De nem kellettem senkinek.
Féltem, mert amúgy fővárosi bevásárlóközpontba voltam, ahol rengeteg különféle nyelven beszéltek az emberek. Miközben vártam, hallottam spanyol, angol, német és arab beszédet.
Ugyan egyik nyelvet sem beszéltem, hisz csupán 10 éves voltam, de apám munkája miatt fel tudtam ismerni mindegyiket.

Sikoltozva, zokogva rohanok ki abból a házból, ahol a volt párom vert, és napokig, hónapokig, évekig fogva tartott.
Hiába is könyörögtem segítségért, senki sem hallotta meg a hangomat.
Az egyetlen, aki tudta, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogyan látszanak, az a Lány volt.
A Lány segített túlélni azokat a szörnyű dolgokat, amik abban a házban történtek, ezért elfelejteni nem fogom soha, hisz mindvégig ott élt velem - a gyerekkorom.
A Lány, aki vígan nevetett a barátjaival, az, aki imádkozott a családjával, aki együtt ugatott a szomszéd kutyájával. Ez a Lány mentett meg. A gyerekkori énem.

Épp a vasútállomás egyik fapadján ülök.
Most engedtem el életem egyik legmeghatározóbb személyét.
Akivel tudtam, mit akarok kezdeni, és hogy akarom befejezni.
Akivel nap mint nap bátor tudtam lenni, aki mosolyt csalt néha a rosszabb napok arcára.
Akivel tudtam, hogy minden teljesen másképp lenne, de el kellett engednem mert nem ide tartozott, hanem a tengeren túlra.

Mindegyik helyzet más és más, amik napi szinten előfordulhatnak velünk.
A közös pont a félelem.
Félsz mással kommunikálni, mert félsz, hogy megbánnád.
Félsz a szűk helyektől.
Félsz a magasságtól, pedig imádnád.
Félsz, hogy más a bizalmaddal él vissza, ami megtörténik, hiszen emberek vagyunk.
Félsz a fikciótól, ha megtörténne a valóságban, de nézni annál jobb.
Félsz, hogy elveszíted a családodat, ami azt jelentené, hogy felnőttél az élethez.
Félsz a külsőd kapcsán, az elutasítás fájdalmától.
Félsz a haláltól, mégis te vagy az, aki inkább elvenné az életét, mert nem bíznád magad a véletlenre.
Félsz a nyilvános kommunikálástól, holott a gondolataid ezerszer mélyebbek, mint a többi emberé.
Félsz, hogy soha nem fogsz egy kapcsolatot találni mert az agyad mindig legyőzi a szívedet.
Félsz, hogy a féltékenységed miatt a másik ember feladja.
Félsz, hogy emberek csak azért fogadnak el, mert egy olyan ént mutatsz nekik, amit ők akarnak látni, nem pedig te.
Félsz a tömegtől, mert egyszer régen a szüleid a tömeg közepén felejtettek, és rávilágítottak arra , hogy nem leszel elég fontos.
Félsz az emberektől, az érintésektől mert a múltadban történt dolgok megbocsájthatatlanok voltak, és nem tudod őket elfelejteni.
Félsz, hogyha elengeded a számodra legfontosabb embert, soha nem fog visszajönni.
De az ember nem létezhet félelem nélkül, hiszen ez is a létünk része.


Kép: Maggie Chiang (NYT)


Szilágyi Réka 10.D


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Magyar írók és költők, akik mentális betegséggel küzdöttek

Ti küldtétek #42 - Napról napra

József Attila halála - az örök rejtély