Ti küldtétek #40 - Grecsó Krisztián: Lányos apa (könyvajánló)

Grecsó Krisztián nevével az elmúlt másfél-két évben egyre többször találkoztam, ám annak ellenére, hogy csak jót hallottam róla, nem szegődtem el megismerni egyetlen művét sem. Egészen mostanáig.
Amikor megkaptam a nyári feladatot, hogy olvassak el egy kortárs magyar művet, amiről még esszét is tudok írni, akkor sem ő volt az első gondolatom.
Viszont amikor a könyvesboltban a Lányos apa címen megakadt a tekintetem, valahogy éreztem, hogy ez a könyv lesz számomra a jó választás. Rövid összefoglalója azt ígérte, hogy Grecsó novellái visszanyúlnak majd a múltba, hogy olyan mintákat mutassanak be, amiket a családunktól hozunk és később tovább is adunk. Másik céljuk a boldogságkeresés, ami számomra--mint bizonyára sokan másoknak is--mindig fontos téma volt.
 
A novella, amivel a kötet nyit, az Idén legyen ez a karácsony címet viseli. Rögtön megjelenik benne a szerző lánya, Hanna, és a köré épített színes és őszinte érzelemvilág szinte átüti a lapot. A szöveg az elvágyódással foglalkozik, annak mindent elrontó természetével, és nekem nagyon szimpatikus volt, ahogy Grecsó megfogalmazta, ő hogyan is éli ezt meg. A záró mondat („Ő hazatalált, te hazaértél. Idén legyen ez a karácsony.”) magába foglalja a novella leckéjét: találd meg a szépet abban, amid van.

A kötet ezután kezdődik igazán, az első része A földek emberei címet viseli. Ez a csokor Grecsó gyerekkoráról szóló novelláit tartalmazza, amelyben--még ha olykor erős óvatossággal is--igyekszik feltárni saját maga számára a család értelmét, fogalmát, jelentését. Emellett keresi családtagjai "darabkáit", amelyeket szülőhelyéről magával hozott Budapestre, s most továbbad lányának.
 
Az Anyám álma című novellát mindenképpen kiemelném, mert az volt az, ami igazán megragadott és ösztönzött arra, hogy befejezzem a könyvet. Az irodalom páratlan szépsége számomra többek között abban rejlik, hogy az ember akarva akaratlanul megtalálja saját magát a leírt szövegekben, és a saját érzéseit látja a papíron. Ez volt az első gondolatom, miután elolvastam. A második pedig, hogy mennyire lenyűgöz Grecsó azon képessége, hogy a sokaknak hétköznapinak tűnő szituációkban meglelje a művészetet, az ihletet, és oly módon közölje mondanivalóját, hogy kirázzon tőle a hideg.
 
Az Apák volt még az a novella, amely érzelmeket indított el bennem. „Vele kezdődik a feledés homálya, idegen és régen elfeledett emberek, akik bennem élnek, úgy haragszom, ahogy ők, úgy vagyok féltékeny és haragos.” Amit Grecsó ebben a mondatban megfogalmaz, az olyasmi, amiről a sérült gyerekek hajlamosak megfeledkezni. A szüleink is csupán abból tudnak táplálkozni és táplálni, amit ők a saját tányérjukra kaptak, és talán nekik fáj a legjobban, hogy az, amennyit nekünk ebből oda tudnak adni, nem elég. Rengeteg megindító sort, bekezdést tudnék még kiemelni az A földek emberei részből is. Ezek olvasásakor rájöttem, hogy az irodalom az egyik legjobb módja annak, hogy két lélek, még ha csak közvetett úton is, igazából megismerje egymást.

A második rész (a könyvnek is címet adó Lányos apa) olvasása közben azt éreztem, hogy ez a kötet szíve és lelke. Grecsó végtelen őszinteséggel mutatja be azt, hogy milyen érzelmi vihar tombol egy férfiban, amikor apa lesz. Ugyan ezzel a résszel sokkal kevésbé sikerült azonosulnom, ebben is találtam olyan sorokat, amik eljutottak egyenesen a szívemig éppen azért, mert amikor Grecsó a lányáról ír, azt a legmélyebb és legtisztább szeretettel teszi ennek minden velejáróját belevetve: a félelmet, a szorongást, a dühöt.

A harmadik, egyben utolsó részben (Minden könnyű volt) a múltról, az ahhoz tartozó érzésekről, régi szerelmekről, barátokról, a valahai önmagáról ír. Ezek közül a szövegek közül számomra a legkiemelkedőbb a Költők emlékezete volt, amelyben Grecsó Krisztián ismerőseit és barátait mutatja be nagy-nagy tisztelettel. „Magyar írónak lenni kiváltság, csoda és kovásztalan, nehéz kenyér, magány (…), és persze, tudom, a soraik vigyázzák őket (…), de, hogy ott vannak a nyomaik, ott maradt a leheletük az utcán, azt csak kevesen tudják.” Ezeket a sorokat is átüti a Grecsóra jellemző--én magamban így nevezem--keserű boldogság, mivel annak ellenére, hogy ezek az emberek íróként, költőként sok ember emlékezetében megmaradtak, baráti, emberi emlék alig akad róluk.
 
A Tudta? című zárszó tökéletes befejezése a kötetnek. Ez a szöveg összehasonlítja a régi magyar valóságot a jelennel, a végén pedig egy gyönyörű képben egy idős nő a családjával az olasz tengerparton hosszasan élvezi a sós szelet. Ezzel körbe is ér az üzenet: „És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk. Ön tudta ezt?”

Összességében a könyv nem hogy megfelelt a várakozásaimnak, de felülmúlta őket. A sorokban rengetegszer magamra találtam, és olyan is többször történt, hogy egyszerűen átéreztem azokat az érzelmeket, amiket az író képes volt szavakba önteni. A legfontosabb pedig az volt számomra, hogy miután a végére értem, bevallottam magamnak, amit már régóta tudtam: bármit is jelentsen ez, és bárhogy is alakul, a család tagadhatatlanul a legfontosabb alapköve az ember életének.

Balázs Emily 12.B

Recenziók a könyvről:


Könyvtrailer:


Interjú a könyv kapcsán a szerzővel (az Eger TV felvétele):




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Magyar írók és költők, akik mentális betegséggel küzdöttek

Ti küldtétek #42 - Napról napra

József Attila halála - az örök rejtély