Osztályfőnöki óra Samuval

November 29-én a 9. F osztályhoz egy nagyon aranyos és kedves meglepetés érkezett az osztályfőnöki órára.
Mint azt tudjuk, a Babits egy gyakorló iskola, ami azt jelenti, hogy az egyetemi hallgatók ide jönnek tanítási gyakorlatot szerezni. Így ismertük meg Némethné Edit Ildikó leendő tanárnőt, aki irodalmat és magyar nyelvtant tanított nekünk pár héten keresztül. A "kistanárnőnek" pedig van egy házi kedvence, akit Sámuelnek hívnak. Samu egy 4 éves border collie, aki a tanárnő kemény munkájának köszönhetően terápiás kutyává vált.

Osztályfőnöki órán egy nagy körbe ültünk, majd a hallgató bemutatott minket a kutyusnak. Samu gyönyörű, és tapasztalatból mondhatom, hogy rendkívül puha. Mindenki megsimogatta, és be kell vallanom, meglepődtem, hogy a sok ember ellenére milyen nyugodt maradt. Így visszagondolva úgy érzem, hogy egy szőrös négylábú egyszerű jelenléte is sokat segít az ember pszichés állapotán. A teremben körbenézve ugyanis nem láttam egyetlen szomorú arcot sem. Samu szimplán felvidított minket azzal, hogy a közelünkben volt.

Az ismerkedés után volt egy feladatunk. A tanárnő összekötötte a hasznosat a kellemessel, és ennek szellemében készült nekünk egy feladvánnyal. Mivel nyelvtanból a kommunikációt vesszük, ehhez kapcsolódott a játék is. Összeálltunk 4 fős csapatokba.

A feladathoz csak pár eszköz kellett, na meg természetesen egy csodálatos elméjű négylábú. A hallgató megmutatta nekünk, hogy milyen kézmozdulatokkal tudjuk Samut leültetni, fektetni vagy beszéltetni stb.
Hárman kaptak egy-egy kártyát, amin a következők voltak:
-Nem beszél,
-Nem lát,
-Nem hall.
Ebben a sorrendben fel is álltunk egy oszlopba. A megmaradt 1 ember hajtotta végre az utasításokat.

A legelső ember kapott egy cetlit, amin két parancs volt. Ezeket kellett beszéd nélkül a következő ember tudtára adni, aki "vak" volt. Ha a második diák nagyjából megértette a feladatokat, megpróbálta átadni a következő embernek. Szóval a "világtalan" tanuló kísérelt meg a nem halló társával kommunikálni. Ha sikerült neki, a "süket" ember már könnyedén elmondta, hogy mit kell csinálnia az utolsó diáknak.

Ha nehéznek is tűnik a gyakorlat, amit csináltunk, az azért van, mert valóban nehéz is volt. Nem mindig sikerült összehozni pont azt a két parancsot, ami a papíron volt, de legalább megpróbáltuk. Sámuellel egyébként mindenki könnyen végrehajtotta az utasításokat.

Amikor minden csapat végzett, minden tanuló választott egy képet azok közül, amiket a hallgató kirakott nekünk az asztalra mondván, hogy ezek segítségével magyarázzuk meg hogy éreztük magunkat az órán. Bizony csak jó visszajelzéseket hallottunk, bár nem gondolom, hogy ez bárkit is meglepne. A véleményünk kifejtése után kaptunk még egy pacsit Samutól.

A következő héten is ellátogattak hozzánk. Ezúttal is egy nagy körbe ültünk, és most az első feladatunk az volt, hogy Samut sétáltassuk. Ha a kezünkbe adták a pórázt, oda kellett mennünk valakihez, és megmondani neki, hogy miért nézünk fel rá. Így a kör végére mindenki kapott és mondott is bókokat.

Ezután egy egyszerű kis játék következett, bár azért nem mindenkinek volt könnyű dolga. Pár diák kapott egy klikkert: ez az eszköz egy tenyérben kényelmesen elférő, éles, kattanó hangot adó gomb, ez a hang pedig egyenlő egy finom falattal vagy játékkal. A gazdi mindig abban a pillanatban nyomja meg a gombot, amikor a kutya teljesítette az éppen elvárt feladatot. Minden gombnyomás után jutalom jár, nincsen kivétel, így a kutyus a tréningek során folyamatosan azon gondolkozik, hogy milyen viselkedéssel tudná rábírni gazdáját, hogy megnyomja a bűvös gombot), míg egy ember kiment. Megbeszéltük, hogy a kint lévőnek mit kell végrehajtania (pl. Nyissa meg a csapot). Miután a diák bejött, mindenki elhalkult, és egyedül a klikker segítségével vezették rá a tanulót a feladatára. A jutalom pedig a "tréning" alatt egy Samu-simogatás volt.

Elérkeztünk az utolsó feladványhoz. Mindenki kapott egy kis cetlit, amire egy kedves, motiváló üzenetet firkantott. Ezeket beleraktuk egy kis tasakba (amit be lehetett tépőzárral és cipzárral kapcsolni), és Sámuel szájába adtuk. A kutyus lett a postás, nekünk pedig oda kellett hívni magunkhoz, hogy egy random üzenetet kihúzhassunk. Ezt felolvastuk egymásnak és ezután egy szabadon választott trükköt próbálhattunk ki Samuval. Egy újabb csodás napot töltöttünk el Edit tanárnővel és a terápiás kutyájával.

Az utolsó tanítás napon újra láthattuk Samut. Azt hiszem ezen a napon nagyjából már mindenki el volt fáradva, hisz mégiscsak ott lebegett a szemünk előtt a hamarosan elérkező karácsony. Azonban ez a nap az utolsó alkalmat is jelentette sajnos, hogy találkoztunk Sámuellel.

Először mindenki kapott egy-egy kártyát a kezében, amire érdekes és igencsak elgondolkodtató kérdéseket írtak. Ezeket kellett feltenni egymásnak (lehetőleg olyan személyeknek, akikkel nem gyakran beszélünk), majd kártyát cseréltünk és mentünk a következő emberhez. Miután megvolt az öt ember, leültünk és a kártyákról beszélgettünk.
A véleményünk kivesézése után újra előkerültek az első órán használt lapocskák, amik segítségével elmondtuk hogyan éreztük magunkat. Ezután kaptunk egy sütit és elbúcsúztunk egymástól.

Nagyon örülök, hogy egy ilyen elbűvölő lénnyel is megismerkedhettem az osztályfőnöki óra keretében. Tetszett, hogy volt sok önbizalomfejlesztő feladat is, hiszen manapság erre nagyon kevés figyelmet fordítunk. Remélem azért még valamikor találkozunk Samuval és köszönjük szépen Némethné Edit Ildikó hallgatónak a közös élményeket!

Írta: Kuti Eszter 9.F








Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Magyar írók és költők, akik mentális betegséggel küzdöttek

A ballagási szokásokról

A Csikágó - Karvaly Sára könyvajánlója