Ti küldtétek #61 - A fény

Ház

A bejárati ajtó előtt megállva végignéztem a házat. Szép, nagy, egyszerű ház volt. Pont olyannak tűnt, amilyet egy nagy család szívesen nevezne otthonának. Gondolatban már egy olyan térként láttam, ahová jó érzés hazatérni egy hosszú munkanap után. Látszólag tökéletes volt. Majd benyitottam az ajtón, és beléptem. Most már nem csak sejtettem milyen lehet belülről a lakás, hanem láttam a részleteket magam előtt. Olyan volt, ahol sok titok elhangozhatott. Egy hely volt, ahol minden saroknak megvolt a maga szerepe. Éreztem, hogy tágas terei nyugalmat sugároztak. Tudtam, hogy az ajtók nagyságuktól függően elfértek bárhol. A kilátást korlátlanul élvezhette az ember, hiszen az ablakok lehetőséget biztosítottak erre.

Mégis az emberek azt hitték, hogy ez a ház egy a milliónyiból, és el is hitették vele, hogy az utca legeslegvégén volt a helye - távol a figyelemtől. Megpróbálták elhitetni vele, hogy mérete kicsi vagy éppenséggel túl nagy. Egyesek tisztának, mások viszont koszosnak látták. Voltak, akik zsúfoltnak, vagy félig üresnek gondolták. Gondolták azt is, hogy túl van dicsérve vagy éppenséggel túlságosan alulértékelt. A dolgok akkor is megvoltak benne, egytől egyig. Sokan hitték róla, hogy mindent meg tud oldani. Sokan gondolták, hogy tudnak majd körülötte kertészkedni. Erősnek sejtették, mint egy kőfalból épített ház, de sokszor elbukott a ház vagy a körülötte levők. Hiszen kinézete valóban egy házhoz hasonlított, eredetileg viszont a testem volt. A testem, ami reagált, ami mozgott, ami érzett. Egy test, amit a kezeim, a lábaim, a fejem tettek élővé – és amit mások megpróbáltak elhallgattatni.

Szoba

A ház szobákból állt. Sok, sőt rengeteg szoba volt, attól függően, hogy éppen milyen kedvben érezte magát az ember. Amikor elhatalmasodott a félelem, fekete falakat, egy kerekesszéket, ablak és ágy nélküli szobát véltem közeledni. Éreztem a kíváncsiság szikráját, amikor lila falak, egy vicces tükör, és közlekedési táblák jöttek velem szembe, hogy jó ,,úton” vagyok a válasz felé vagy sem.

 

Frusztráció esetén minden fal pirosba borult, az ágy közepén volt egy nagy párna, amibe szívesen üvöltött bele az ember és egy ízléstelen poszter a falon nyugtatásképpen. A fehér falak csakis egyet jelenthettek. Eljött a nyugalom ideje. Bár a fal színe a kórházra emlékeztetett, a kanapé, olyan, mint a pszichológusnál, és a könyvespolc, tele van valódi régiségekkel, tehát ez a szoba inkább nyugtalanságot idéz elő bennem, mintsem nyugalmat. Ezek a szobák beazonosíthatóak voltak számomra, hiszen mindegyik kapott legalább egy meghatározó elemet, amiről ellehet dönteni, mi a szerepe. 

De vajon egy újonnan megjelenő szoba, mint a rózsaszín falak, egy zöld íróasztal és egy kék szemeteskuka az íróasztal mellett, mit takarhat? Vajon a zöld látványa idővel undort fog majd kelteni? Meglepetéssé formálódik majd a rózsaszín hatására? Talán a kékben rejlik majd a megkönnyebbülés? 

Bizonytalan szobák esetén biztosítani kellett az eligazítást, hiszen idővel derül csak ki, mivé is válnak valójában. Az eligazítás annyit jelentett új lakók esetén, hogy a ház egy házirendet olvasott fel -vagyis azt, ki mikor és milyen körülmények között jelenhet meg. Alkalmanként előfordult, hogy egyes szobák elég különlegesnek érezték magukat ahhoz, hogy a házirend ne érdekelje őket. Tudtam kik ők. Mindenki tudta. Sötétebb színeket viseltek, a hangulat hamar megváltozott miattuk, és nem szerettek ,,társalogni”, így nyilvánvaló volt, hogy nem látták szívesen őket. Ilyen volt például a félelem, a depresszió, a derű, a zavartság, a frusztráció, a bizonytalanság, az önbizalomhiány, a düh és még sokan mások. Ezért az a ház néha nyomasztónak, néha viszont könnyebbnek érezte a napokat.

Lámpa

A ház hiába áll szobák sokaságából. Hiába. Hiába volt tele színesebbnél színesebb bútorokkal. Hiába volt házirendje, mégis szüksége volt valamire, ami kontrollálta a szobákat. Kontrollálni viszont csak egy dolog tudta őket, ami nem más volt, mint a szobákban rejlő lámpa. Egy lámpa, ami segített ezeknek a szobáknak. A fegyelmezett szobák viszont magát a házat segítették. Csupán csak annyi volt a lámpa teendője, hogy a benne rejlő fényt leoltja--hisz az érzések nem arról híresek, hogy szégyenlősök lennének a sötétben--és mindenki a szobában szabadon engedhette a benne rejlő indulatokat. Én pedig már tudtam, hogyha nem látok fényt, akkor minden érzéssel egyszerre fogok találkozni. 

Felkészültem, majd első kézből éreztem meg a dühöt, a fájdalmat, és a szorongást. Így történt az, aminek történnie kellett. Befogott szájjal zokogtam a sötétben. Rúgtam a talajt alattam. Kapartam azt a nagy párnát, hogy érezzem a jobb közeledtét. Közben égett a tüdőm, de tudtam, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy jobb legyen a szobáknak, de végső soron a háznak. A vége pedig az a rész, ahol minden házban lakó, és minden házon kívüli lakó tudta, hogy a rossznak vége és a kör kezdődhet előröl vagy talán mégsem? Ezúttal más lenne? 

Ezt már az adott ház dönti el mi az eleje s a vége annak a történetnek, ami kezdetét vette egy szép napon.

Szilágyi Réka 12.D